(Jak. 2:10)
„Nem az engedetlenség nagysága hozza létre a bűnt, mert az Isten akaratától való legparányibb eltérés is bűn. Megléte annak a bizonysága, hogy a lélek még mindig közösséget tart a bűnnel. A szív még mindig két úrnak szolgál. Ha az emberek szabadon állapíthatnák meg kötelezettségeik mértékét, eltérve Isten követelményeitől, akkor álláspontjaik olyannyira különbözők lennének, mint amilyen különbözőek maguk az emberek. Az uralmat teljesen kiragadnák az Úr kezéből és önző énjük törvényeit állítanák a helyébe... Mihelyt az emberek a saját útjaikra térnek, azonnal Isten ellen foglalnak állást.
Ne éljünk csupán egy-két parancsolat szerint, hanem mindazon igékkel, amelyek Isten szájából származtak. Minden egyes parancsolat az ember boldogságát szolgálja, mind a jelenben, mind az elkövetkezendő életben. Az Isten törvényei iránti engedelmesség kerítés gyanánt veszi körül az embert és megóvja minden bajtól. Aki ezt az Isten által épített kerítést akárcsak egyetlen helyen is megrongálja, az azt a hatalmat semmisíti meg, aki megvédené őt. Az ellenség behatol az áttört helyen, hogy kárt okozzon és romboljon. Amikor ősszüleink vakmerően áthágták Isten akaratának egy pontját, olyan kaput nyitottak meg, amelyen át nyomor és szenvedés zúdult az egész világra. Isten minden törvényének a szeretet az alapja. Aki e parancsolatoktól eltér, az a saját szerencsétlenségének és romlásának az okozójává lesz.”
(Gondolatok a Hegyibeszédről, A törvény szelleme c. fejezetből)
