(II.Kor. 1:5)
„Az a súlyos csapás, mely látszólag tönkreteszi a boldogságunkat, Isten eszköze lehet annak érdekében, hogy szemünket a menny felé irányítsa... Az élet megpróbáltatásainak rendeltetése, hogy eltávolítson a jellemünkből minden tisztátalanságot és durvaságot. A faragás, a csiszolás, a simítás és a fényezés mindig fájdalmas. Oly nehéz kicsiszolni a jellemünket, mint a durva követ, de ezzel válik alkalmassá arra, hogy elfoglalja helyét a mennyei templomban. Haszontalan anyagra nem fordít az Úr oly gondos és alapos munkát. Csak a legbecsesebb köveket csiszolja ki, hogy a hely fenségéhez méltóvá tegye őket...
Mennyei Atyánk szemmel tartja gondok alatt roskadozó gyermekeit... Ha baj és bánat tör ránk, gyakran mi is úgy teszünk, mint Jákób. Azt hisszük, hogy az ellenség zúdítja ránk ezeket, és addig küzdünk ellenük a homályban, míg teljesen kimerül az erőnk, és sem vigaszt, sem enyhülést nem találunk. Hajnalhasadáskor tárult fel Jákób előtt, hogy a szövetség Angyala ellen küzdött lélekszakadva. Sírva és erőtlenül borult le előtte, a sóvárgott áldásért könyörögve.
Nekünk is meg kell tanulnunk, hogy a szenvedések: jótétemények... »Íme, boldog ember az, akit Isten megdorgál!... Mert ő megsebez, de be is kötöz. Összezúz, de kezei meg is gyógyítanak. Hat bajodból megszabadít és a hetedikben sem illet a veszedelem téged« (Jób 5:17–19).”
(Gondolatok a Hegyibeszédről, Kik a boldogok c. fejezetből)
