JÁNOS, A KINYILATKOZTATÓ

JÁNOS, A KINYILATKOZTATÓ

„Én János, aki néktek atyátokfia is vagyok, társatok is a Jézus Krisztus szenvedésében és királyságában és tűrésében, a szigeten valék, amely Páthmósnak neveztetik, az Isten beszédéért és a Jézus Krisztus bizonyságtételéért." 

(Jel. 1:9) 

Az igazság ellenségei látszólag győztek, de Isten keze a sötétben láthatatlanul munkálkodott. Az Úr megengedte, hogy szolgája olyan helyre kerüljön, ahol Krisztus olyan csodálatos kinyilatkoztatást adhat neki, amilyent még soha senki sem kapott, s ahonnan a legelső útmutatást adhatta a gyülekezeteknek. Megengedte a magányt életében, hogy szíve és füle sokkal érzékenyebb legyen felfogni a neki küldött kinyilatkoztatást. Az, aki száműzte Jánost, nem kapott felmentést tettének felelőssége alól, de eszköz volt Isten kezében, hogy véghez vigye az ő végtelen akaratát és a fény kioltására tett erőfeszítése az igazság felragyogását segítette elő. 

János meg volt fosztva hittestvéreinek társaságától, de senki sem foszthatta meg Krisztusétól. Krisztusról nagy világosság áradt az Ő szolgájára. Az Úr figyelemmel kísérte száműzött tanítványát és csodálatos kinyilatkoztatásokat adott neki. Gazdag jutalom volt ez a szeretett tanítványnak. Együtt járt és beszélt Jézussal, akár a többi tanítvány, tanulva Tőle és gyönyörködve szavaiban. Feje gyakran nyugodott Megmentője keblén. De most látnia kellett Őt Pátmoszon is. 

Isten, Krisztus és a mennyei vezető volt János társasága a néptelen szigeten és óriási jelentőségű dolgokról kapott kijelentéseket Tőlük. Leírta az Istentől kapott látomásokat és kinyilatkoztatásokat, elmondta azokat a dolgokat, amelyek a Föld történelmének közeli képeiben megjelentek neki. Amikor a hangja már nem tanúskodhatott tovább az igazságról, a Pátmoszon kapott üzenetek világító lámpásként mutattak előre az Isten akaratát tanulmányozó férfiak és nők számára, nemcsak a zsidó nép, hanem a világ minden nemzetének vonatkozásában. 

(Signs of the Times, 1905. március 22.)

Napi ige – Mustármagnyi hit

„Jézus pedig mondta nékik: A ti hitetlenségetek miatt. Mert bizony mondom néktek, hogy ha csak akkora hitetek is volna, mint a mustármag, akkor ha azt mondanátok ennek a hegynek: menj innen amoda, elmenne. Akkor semmi sem volna lehetetlen néktek.” 

(Mt. 17:20)

„Csak a kitartó, hívő ima esetén jön segítségünkre a Szentlélek, hogy győzelemre segítsen bennünket harcainkban, amelyeket meg kell vívnunk a fejedelemségek és hatalmasságok ellen, az élet sötétségének világbírói, a gonoszság lelkei ellen, akik a magasságban vannak.

»Ha csak akkora hitetek volna is, mint a mustármag, akkor, ha azt mondanátok ennek a hegynek: menj innen amoda – elmenne.« Noha a mustármag igen piciny, mégis ugyanazt a csodálatos, titokzatos életerőt rejti, mint ami akár a legsudárabb, leglombosabb fák növekedését is munkálja. Ha a mustármag a földbe kerül, a parányi csíra vegyül azokkal az életelemekkel, amelyeket Isten a táplálására rendelt, és gyorsan erős növekedésnek indul. Ha ehhez hasonló a hitünk, akkor megragadjuk Isten igéjét és mindazokat a segélyforrásokat, amelyeket számunkra rendelt. Így erősödik a hitünk. A menny minden hatalma a segítségünkre siet. A hit szavára leomlanak azok az akadályok, amelyeket Sátán épít, még akkor is, ha olyan áthághatatlannak tűnnek ezek, mint az örökké magasodó hegyek. »Ha hiheted azt, minden lehetséges a hívőnek«.”

(Jézus élete, Szolgálatra készen c. fejezetből)

Napi ige – Hit és Krisztus

„Jézus pedig mondta néki: Ha hiheted azt, minden lehetséges a hívőnek. A gyermek atyja pedig azonnal kiáltva, könnyhullatással mondta: Hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek!”

(Mk. 9:23–24)

„»Ha tehetsz valamit, légy segítségül nekünk, könyörülvén rajtunk!« Milyen sok bűnterhelt lélekben visszhangzott ez az ima azóta is. Valamennyinek szól a szánakozó Üdvözítő válasza: »Ha hiheted azt, minden lehetséges a hívőnek.« 

A hit kapcsol össze bennünket a mennyel és áraszt erőt, hogy megküzdjünk a sötétség hatalmaival. Krisztusban olyan segítőről gondoskodott számunkra az Atya, aki által legyőzhetjük minden bűnös hajlamunkat, ellenállhatunk minden kísértésnek, bármily erős legyen is az. Sokan úgy érzik, hogy nincs hitük, és ezért távol maradnak Krisztustól. Bárcsak azt tennénk, hogy tehetetlenségük tudatában belekapaszkodnak az irgalmas Üdvözítőbe! Ne önmagukra, hanem Krisztusra tekintsenek! 

Ő, aki a betegeket meggyógyította, a démonokat kiűzte, ma is ugyanaz a hatalmas megmentő, aki itt, ezen a földön járt. 

A hit Isten Igéje által van. Ezért, ragadd meg Jézus ígéretét: »Azt, aki énhozzám jön, én semmiképpen ki nem vetem« (Jn. 6:37). Vesd hát magad a lábához ezzel a kiáltással: »Hiszek, Uram! légy segítségül az én hitetlenségemnek!« El nem veszhetsz, míg így teszel, soha, soha!”

(Jézus élete, Szolgálatra készen c. fejezetből)

PRISCILLA ÉS AKVILA: ÖNFENNTARTÓ EVANGÉLIUMI MUNKÁSOK

PRISCILLA ÉS AKVILA: ÖNFENNTARTÓ EVANGÉLIUMI MUNKÁSOK

„Köszöntsétek Priscillát és Akvilát, kik nékem munkatársaim Krisztus Jézusban. Akik az én életemért a saját nyakukat tették le; akiknek nemcsak én mondok köszönetet, hanem a pogányok minden gyülekezete is." 

(Róm 16:3-4) 

Példaadásával Pál megcáfolta azt a felfogást – mely akkor terjedt el a gyülekezetben –, hogy csak azok hirdethetik eredményesen az evangéliumot, akik teljesen függetlenek, akik nem kényszerülnek testi munkára. Cselekedete gyakorlatilag szemléltette előttük, hogy az emberek még nem ismerik az evangéliumi igazságokat. Példaadása sok egyszerű munkást lelkesített, hogy Isten művének fejlesztésére minden tőlük telhetőt megtegyenek, s egyszersmind munkájukkal megkeressék mindennapi kenyerüket. Így Akvila és Priscilla sem szentelték minden idejüket az evangélium szolgálatára, de Isten mégis felhasználta ezeket az alázatos munkásokat, hogy Apollósnak megmutassák a teljes igazság útját. 

Az Úr különböző eszközöket használ fel szándékának kivitelére; és míg néhány különleges adottsággal rendelkező személyt is kiválaszt, hogy minden erejüket az evangélium tanítására és prédikálására szenteljék, sokan mások is, akiket bár kézrátétellel nem avattak fel, fontos munkát végezhetnek a lélekmentés terén.

Az önfenntartó evangéliumi munkások előtt igen nagy terület áll nyitva. Igen sokan, mialatt mesterségüket folytatják, értékes tapasztalatokat szerezhetnek a lélekmentés munkájában. Ily módon használható munkásokká képezik ki magukat, fontos feladatok elvégzésére az ínséges területeken.

Isten önfeláldozó szolgája, aki fáradhatatlanul hirdeti és tanítja az Igét, súlyos terhet hordoz szívén. Munkáját nem órák szerint méri. Bére nem befolyásolja munkásságát, kötelessége teljesítését fel nem hagyja, noha körülményei kedvezőtlenek. Megbízatását a mennyből nyerte, és onnan várja jutalmát is, miután bevégezte munkáját. 

(The Acts of the Apostles, 355-356. oldal)

TIMÓTEUS

TIMÓTHEUS

„Kérlek azért az Isten és Krisztus Jézus színe előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat az ő eljövetelekor és az ő országában. Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással." 

(2Tim 4:1-2) 

Ez az ünnepélyes megbízatás, egy olyan embernek, aki olyan buzgó és hűséges, mint Timótheus volt, élő bizonyítéka az evangélium prédikátora fontos és felelősségteljes munkájának. Pál Isten ítélőszéke elé idézi Timótheust és meghagyja neki, hogy az Igét - nem emberek szavát és rendeletét - hirdesse; legyen felkészülve bizonyságot tenni Istenről, bárhol kínálkozik alkalom: akár nagygyűléseken, akár kicsiny körben; úton, vagy családi tűzhelynél; barátok vagy ellenségek előtt; biztonságban vagy nehézségek, veszélyek, gyalázat és veszteség közepette.

Miután Pál attól félt, hogy Timótheust szelíd és engedékeny lelkülete visszatartja munkájának egyik lényeges részétől, ezért külön felszólítja, hogy legyen hű a bűn megrovásában is, sőt élesen feddje meg azokat, akik durva bűnöket követnek el. Mindazáltal „teljes béketűréssel és tanítással" tegye. Krisztus türelmét, szeretetét nyilatkoztassa ki, amikor intelmeit megmagyarázza és érvényre juttatja az ige igazsága által.

A bűnt gyűlölni és megfeddni, de a bűnös iránt részvétet és gyengédséget tanúsítani - igen nehéz feladat. Minél komolyabban igyekszünk szívünk és életünk megszentelésére, annál élesebben, kifejezettebben ismerjük fel a bűnt, annál határozottabban helytelenítünk minden eltérést az igaz útról. Tartózkodjunk a túlságos szigortól a gonosztevővel szemben; másrészt természetesen vigyázzunk, nehogy szem elől tévesszük a bűnös rendkívüli bűnösségét. Szükséges, hogy a tévelygő iránt keresztényi türelmet és szeretetet tanúsítsunk, azonban fennáll az a veszély is, ha túlságosan elnézőek vagyunk hibáival szemben, hogy arra a következtetésre jut: talán nem is érdemelte meg a feddést, és visszautasítja, mert úgymond szükségtelen és igazságtalan volt. 

(The Acts of the Apostles, 503-504. oldal)

Napi ige – Krisztus a vezetőnk

„Akik fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus.”

(Ef. 2:20)

„Ahelyett, hogy valamelyiküket vezetőül nevezte volna ki, Krisztus így szólt a tanítványokhoz: »Ti pedig ne hívassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek a Krisztus« (Mt. 23:8). »Minden férfiúnak feje a Krisztus« (I.Kor. 11:3). Isten mindent az Üdvözítő »lábai alá vetett«, »őt tette mindenek fölé az anyaszentegyház fejévé, mely az ő teste, teljessége őnéki, aki mindeneket betölt mindennel« (Ef. 1:22–23).
A gyülekezet Krisztuson épült fel mint alapkövön, Krisztusnak kell tehát engedelmeskedni, mint az egyház fejének. Ne bízza magát emberekre és ne uralják emberek. Sokan azt állítják, hogy gyülekezeti tisztségük feljogosítja őket, hogy másoknak előírják, mit tegyenek. Ezt az állítást Isten nem szentesíti. Az Üdvözítő kijelenti: »Ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.« Mindannyian kísértéseknek, tévedéseknek vagyunk kitéve. Nem bízhatjuk magunkat halandó ember vezetésére. A hit kősziklája Krisztus, az ő élő jelenléte a gyülekezetben.
 Erre a kősziklára a leggyengébb hívő is rábízhatja magát. Akik pedig a legerősebbeknek érzik magukat, azok a leggyengébbeknek fognak bizonyulni, ha nem Krisztus az erősségük. »Átkozott az a férfi, aki emberben bízik és testbe helyezi az ő erejét.« Az Úr »kőszikla, cselekedete tökéletes.« »Boldogok azok, akik őbenne bíznak!« (V.Móz. 32:4; Zsolt. 84:13)”

(Jézus élete, A kereszt árnyékában c. fejezetből)

PÁL

PÁL

„De kelj fel, és állj lábaidra: mert azért jelentem meg néked, hogy téged szolgává és bizonysággá rendeljelek úgy azokban, amiket láttál, mint azokban, amikre nézve meg fogok néked jelenni." (ApCsel 26:16) 

A komoly megbízatás, amit az Ananiással folytatott beszélgetés alkalmával kapott Pál, növekvő súllyal nehezedett szívére. Amikor a hívásra: „Saul atyámfia, nyerd vissza szemed világát!", Pál először ennek a jámbor férfiúnak az arcát látta meg: Ananiásét, aki a Szentlélektől indítva így szólt hozzá: „A mi atyáinknak Istene választott téged, hogy megismerd az ő akaratát, és meglásd ama Igazat, és szót hallj az ő szájából. Mert leszel néki tanúbizonysága minden embernél azok felől, amiket láttál és hallottál. Most annakokáért mit késedelmezel? Kelj fel és keresztelkedjél meg és mosd le a te bűneidet, segítségül híván az Úrnak nevét." (ApCsel 22:14-16)

Ezek a szavak összhangban voltak azzal, amit Jézus maga mondott Saulnak, amikor feltartóztatta a damaszkuszi úton, kijelentve: „Azért jelentem meg néked, hogy téged szolgává és bizonysággá rendeljelek úgy azokban, amiket láttál, mint azokban, amikre nézve meg fogok néked jelenni; megszabadítván téged e néptől és a pogányoktól, kik közé most küldelek, hogy megnyissad szemeiket, hogy setétségből világosságra és a Sátánnak hatalmából az Istenhez térjenek, hogy bűneiknek bocsánatát és a megszenteltettek között osztályrészt nyerjenek az énbennem való hit által." (ApCsel 26:16-18)

Ahogy szívében mérlegelte ezeket a dolgokat, Pál egyre inkább megértette elhívását, hogy ő „Jézus Krisztus apostola Isten akaratjából." (Ef 1:1) Pál elhívása „nem emberektől, sem nem ember által, hanem Jézus Krisztus által és az Atya Isten által" (Gal 1:1) történt. Az előtte álló munka nagysága arra indította, hogy jobban tanulmányozza a Szent Iratokat, azért hogy hirdethesse az evangéliumot, „de nem szólásban való bölcsességgel, hogy a Krisztus keresztje hiábavaló ne legyen" (1Kor 1:17), „hanem léleknek és erőnek megmutatásában: Hogy a ti hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Istennek erején nyugodjék." (1Kor 2:4-5) 

(Review and Herald, 1911. március 30.)

Napi ige – Krisztus, a kőszikla

„(Így szólt Jézus tanítványaihoz:) Ti pedig kinek mondotok engem? Simon Péter felelvén, mondta: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia."

(Mt. 16:15–16)

„Az igazság, amelyet Péter így megvallott, minden hívő hitének az alapja. Krisztus szava szerint ez az örök élet (Jn. 17:3). Ez a felismerés azonban senkit se tegyen önteltté. Péter sem a saját bölcsessége vagy kiválósága által jutott erre a meggyőződésre. Az ember sohasem juthat el az isteni, a felsőbbrendű ismeretére önmagától... Az, hogy Péter felismerte Krisztus dicsőségét, azt igazolta, hogy Isten tanította őt. „Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg neked" – mondta neki Jézus.
 Majd így folytatta: „De én is mondom neked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat." 

A Péter név jelentése: kő, guruló kő*.

* [jegyzet: E bibliavers eredeti görög szövegében két rokonértelmű, de nem azonos szó szerepel: „Te „petros" vagy és én ezen a „petra"-n építem fel az én anyaszentegyházamat." A petros jelentése: kő, kődarab. A petra jelentése: nagy szikladarab, kőtömb (Gyökössy–Kapitánfy–Tegyey: Ógörög-Magyar Nagyszótár] 

 

  

Péter nem volt az a szikla, amelyre az egyház épül. A poklok kapui győztek Péter felett, amikor átkozódva és esküdözve tagadta meg Urát. Az egyház arra a kőszikla alapra épült, akin a poklok kapui nem vehettek diadalmat. Évszázadokkal az Üdvözítő eljövetele előtt, Mózes tett tanúságot Izráel üdvösségének Kősziklájáról (V.Móz. 32:3–4). A zsoltáros is énekelt róla, mint „az én erős Kősziklám"-ról (Zsolt. 62:8). Ésaiás így írt felőle: „Ezért így szól az Úr Isten: Ímé, Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet, drága szegletkövet erős alappal" (Ésa. 28:16). Péter, Isten Lelke ihletésére, Jézusra vonatkoztatta ezt a próféciát: „Mivelhogy ízleltétek, hogy jóságos az Úr. Akihez járulván, mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz, ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá" (I.Pt. 2:3–5).

„Mert más fundamentumot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett, aki a Jézus Krisztus" (I.Kor. 3:11). Ezen a „kősziklán" mondta Jézus „építem fel az én anyaszentegyházamat". Isten és minden mennyei lény, valamint a pokol láthatatlan seregeinek jelenlétében alapozta Krisztus anyaszentegyházát az élő Kősziklára. Ez a kőszikla: ő maga, az ő teste, amely érettünk megtöretett és megsebesíttetett. A poklok kapui sem dönthetik meg azt az egyházat, amely erre az alapra épült. Mily gyengének látszott az egyház, amikor Krisztus ezeket mondta! Csupán egy maroknyi hívőből állt, akik ellen felvonult a démonok és a gonosz emberek minden ereje. Krisztus követőinek azonban nincs mitől félniük, mert az ő erősségük kősziklájára épült egyház le nem győzhető."

(Jézus élete, A kereszt árnyékában c. fejezetből)

DORKÁS

DORKÁS

„Joppéban pedig vala egy nőtanítvány, névszerint Tábitha, mely megmagyarázva Dorkásnak, azaz zergének mondatik: ez gazdag vala jó cselekedetekben és alamizsnákban, melyeket osztogatott." 

(ApCsel 9:36) 

A Lidda melletti Joppéban élt egy Dorkás nevű asszony, akit jó cselekedetei nagyon közkedveltté tettek. Élete tele volt a kedvesség cselekedeteivel. Gyakorlott ujjai sokkal aktívabbak voltak nyelvénél. Tudta, kinek van szüksége kényelmes ruhára és kinek együttérzésre, szabadon szolgált a szegényeknek és a bánatosoknak.

„Lőn pedig azokban a napokban, hogy megbetegedvén, meghala: és miután megmosták őt, kiteríték a felházban." (ApCsel 9:37) A joppéi gyülekezet tudatában volt a veszteségnek. Nem csoda, hogy amikor látták, felidézték Dorkás szolgáló életét, gyászoltak és forró könnycseppeket hullattak élettelen testére.

Hallva, hogy Péter Liddában tartózkodik, a joppéi hívők követeket küldtek hozzá, „kérve, hogy késedelem nélkül menjen át hozzájuk." (38. vers)

„Felkelvén azért Péter, elméne azokkal. Mihelyt oda ére, felvezeték őt a felházba: és elébe állának néki az özvegyasszonyok mindnyájan sírva és mutogatva a ruhákat és öltözeteket, melyeket Dorkás csinált, míg velük együtt volt." (39. vers)

Péter kiküldte a szobából a síró asszonyokat, és térdre borulva buzgón imádkozott Istenhez, hogy adja vissza Dorkás életét és egészségét. Azután a testhez fordult, ezt mondva: „Tábitha, kelj fel! Az pedig felnyitá szemeit; és meglátván Pétert, felüle." (40. vers)

Dorkás nagy szolgálatot tett a gyülekezetnek és Isten jónak látta visszahozni őt az ellenség földéről, hogy képességei és energiája továbbra is áldás legyen másoknak, és hogy Krisztus műve erősödjék hatalmának megnyilatkozása által. 

(Review and Herald, 1911. április 6.)

Napi ige – Jelek

„Hozzá menvén a farizeusok és a sadduceusok, hogy kísértsék őt, kérték tőle, hogy mutasson nékik mennyei jelet.”

(Mt. 16:1)

„Napjainkban is sokan kiáltanak fel így, amikor feltárul Isten igazsága: »Mutassatok jeleket! Lássunk csodákat!« Jézus nem művelt csodát a farizeusok kívánságára. Sátán sugalmazására sem tett csodát a pusztában. Nekünk sem azért adott erőt, hogy magunkat igazoljuk, vagy azért, hogy kielégítsük a gőgös hitetlenség kívánságát. Az evangélium önmagában isteni kinyilatkoztatás. Nem nagy csoda-e vajon az, hogy a kegyelem erejével kiszabadulhatunk Sátán béklyóiból? Az emberi szív természet szerint nem ellensége a Sátánnak. Csakis Isten kegyelme által lehet azzá. Azzal az emberrel, akit szeszély, dac és akaratosság uralt, vagy akit téves eszmék vezettek, de eljutott az igazság ismeretére és szabaddá vált, valóságos csoda történt. Minden megtérés ennek az isteni ígéretnek a valóra válásáról tanúskodik: »Adok néktek új szívet és új lelket adok belétek« (Ezék. 36:26).

Az emberi szív és jellem átalakulása olyan csoda, mely az élő, örökkévaló Üdvözítőt, a lelkekért kegyelemteljesen munkálkodó Megváltót nyilatkoztatja ki. A Krisztusban elrejtett, kitartó hitélet nagy csoda. Az a jel, amelynek most és mindenkor láthatóvá kell lennie, ha Isten Igéje hangzik: a Szent Lélek jelenléte, aki újjászülő erővé teszi az igét a hallgatók szívében. Ez Isten bizonyságtevése a világ számára, amellyel az ő Fiának küldetését hitelesíti. Azok szívét, akik jelet kívántak Jézustól, olyannyira megkeményítette a hitetlenség, hogy nem vették észre jellemének isteni voltát.”

(Jézus élete, Az igaz jel c. fejezetből)

FÜLÖP, A DIAKÓNUS

FÜLÖP, A DIAKÓNUS

„Monda pedig a Lélek Filepnek: Járulj oda és csatlakozzál ehhez a szekérhez! Filep azért odafutamodván, hallá, amint az Ésaiás prófétát olvassa vala. És monda: Vajon érted-é, a mit olvasol?" (ApCsel 8:29-30) 

Isten figyel trónjáról és elküldi angyalait a földre, hogy együttműködjenek azokkal, akik az igazságot tanítják. Olvassuk el Fülöp és a szerecsen főember tapasztalatát. „Az Úrnak angyala pedig szóla Filepnek, mondván: Kelj fel és menj el dél felé, arra az útra, mely Jeruzsálemből Gázába megy alá. Járatlan ez. És felkelvén elméne. És ímé egy szerecsen férfiú, Kandakénak, a szerecsenek királyasszonyának hatalmas komornyikja, ki az ő egész kincstárának felügyelője vala, ki feljött imádkozni Jeruzsálembe; és visszatérőben volt és az ő szekerén ül vala, és olvasá Ésaiás prófétát." (ApCsel 8:26-28)

Ez a különös eset megmutatja az Úr gondoskodását, amit kiterjeszt mindenkire, akinek értelme fogékony az igazságra. Láthatjuk, hogy milyen szoros a kapcsolat a mennyei angyalok és Isten földi szolgáinak szolgálata között.

Fülöpre nehezedett az a teher, hogy új helyekre menjen, bejáratlan területeket keressen fel. Az irányt egy angyal szabta meg számára, aki figyelt minden lehetőséget, hogy hívőket hozzon kapcsolatba embertársaikkal. Fülöp elküldetett „dél felé, arra az útra, amely Jeruzsálemből Gázába megy alá. Járatlan ez." Így találkozott azzal a nagy hatalmú férfival, aki megtérve továbbadhatta másoknak az igazságot. Az Úr Fülöpön keresztül végzett munkája által ez az ember meggyőződött az igazságról, megtért és megkeresztelkedett. Egy utazó hallgató volt, jó állásban lévő személy, aki nagy befolyással fáradozhatott az igazságért.

Ma, csakúgy mint akkor, a mennyei angyalok arra várnak, hogy hívőket vezethessenek embertársaikhoz. Egy angyal mutatta meg Fülöpnek, hol találja azt, aki kész elfogadni az igazságot. Ma is Isten angyalai vezetik és irányítják azok lépéseit, akik engedik, hogy a Szentlélek szentelje meg nyelvüket, finomítsa és nemesítse szívüket. 

(Review and Herald, 1905. április 20.)

Napi ige – Krisztust megvallani

„Valaki azért vallást tesz énrólam az emberek előtt, én is vallást teszek őróla az én mennyei Atyám előtt. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom őt az én mennyei Atyám előtt.”

(Mt. 10:32–33)

„Aki vallást akar tenni Krisztusról, annak a szívében ő kell, hogy lakozzék... Tanítványai hirdethetik tanításait fényes ékesszólással, elismételhetik a kijelentéseit, de vallást csak akkor tesznek róla, ha az ő szelídsége és szeretete él bennük. A Krisztus lelkületével ellenkező lelkület megtagadja őt... Megtagadhatjuk Krisztust gonosz, balga beszéddel, hazug, szívtelen szavakkal. Megtagadhatjuk őt azzal is, ha kerüljük az élet terheinek hordozását, ha bűnös élvezeteket keresünk. Megtagadhatjuk őt azzal, ha alkalmazkodunk a világhoz, ha udvariatlanul viselkedünk, ha a saját véleményünket túlbecsüljük, ha önigazultak vagyunk, ha kételyeket ápolunk, ha vélt bajoktól félünk, ha a sötétségben járunk. Mindebből nyilvánvaló, hogy Krisztus nem él bennünk.

Az Üdvözítő óva intette tanítványait az olyan hiú reménytől, hogy az evangélium valaha is legyőzné a világ gyűlöletét, hogy idővel megszűnnék a világ ellenkezése... De nem az evangélium hatása vagy munkája szítja fel ezt a viszályt, hanem az ellene irányuló gyűlölet az ok. Minden üldöztetés közül a család viszálya, a jóbarátok elidegenedése viselhető el a legnehezebben. Az Üdvözítő azonban kijelenti: »Aki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó énhozzám. Aki fel nem veszi az ő keresztjét és úgy nem követ engem, az nem méltó énhozzám«.”

(Jézus élete, Az első evangélisták c. fejezetből)

ISTVÁN

ISTVÁN

„István pedig teljes lévén hittel és erővel, nagy csodákat és jeleket cselekszik vala a nép között." (ApCsel 6:8) 

István nagyon tevékeny volt Isten művében és bátran tett hitéről bizonyságot. „Előállának azonban némelyek ahhoz a zsinagógához tartozók közül, mely a szabadosokénak, Cirénebeliekének, Alexandriabeliekének és a Ciliciából és Ázsiából valókénak neveztetett, kik Istvánnal vetekednek vala. De nem állhattak ellene a bölcsességnek és a Léleknek, mely által szól vala." (ApCsel 6:9) 

A nagy rabbik ezen tanítványai magabiztosak voltak. Bíztak benne, hogy teljes győzelmet aratnak Istvánon egy nyilvános vitában, feltételezett tudatlansága miatt. Azonban ő nemcsak a Szentlélek hatalma által szólt, hanem világossá vált az egész gyülekezet előtt, hogy jó ismerője a próféciáknak és tájékozott a törvény minden vonatkozásában. Hathatósan védelmezte az igazságot és teljes vereséget mért ellenfeleire.

A papok és vezetők, akik tanúi voltak az István szolgálatán keresztül csodálatosan megnyilvánuló erőnek, keserű gyűlölettel teltek meg. Ahelyett, hogy elismerték volna a bemutatott bizonyítékok súlyát, elhatározták, hogy halálra adják őt, hogy elhallgattassák. Számos alkalommal vesztegették már meg a római hatalom képviselőit, hogy megjegyzés nélkül hagyják, amikor a zsidók a maguk kezébe vették az igazságszolgáltatást és megvizsgálták, elítélték és kivégezték a vádlottakat a maguk nemzeti szokásai szerint. István ellenségei nem kételkedtek abban, hogy most is így járhatnak el, anélkül hogy veszélybe kerülnének. Elhatározták, hogy vállalják a következményeket és megragadták Istvánt, hogy a Szanhedrin elé vigyék és vizsgálatnak vessék alá.

Amikor István szemtől szemben állt bíráival, hogy válaszoljon az istenkáromlás vádjaira, egy szent fénysugár ragyogott fel arcán. „És szemeiket reá vetvén a tanácsban ülők mindnyájan, olyannak láták az ő orcáját, mint egy angyalnak orcáját." (ApCsel 6:15) 

Akik Mózest magasztalták, ugyanazt a szent fényt láthatták a foglyon, mint ami régen a szent férfiú arcán ragyogott. Sokan, akik megpillantották István ragyogó tekintetét, reszkettek és eltakarták arcukat, de az önfejűség, hitetlenség és előítélet sohasem hátrál meg. 

(The Spirit of Prophecy, 3. kötet, 294-296. oldal)

Napi ige - A tenger lecsendesítése

Rembrandt: The storm on
the sea of Galilee

„Akkor nagy szélvihar támadt, a hullámok pedig becsaptak a hajóba, annyira, hogy már-már megtelt. Ő pedig a hajó hátulsó részében a fejaljon aludt. Fölkeltették őt és mondták néki: Mester, nem törődsz vele, hogy elveszünk? Ő pedig felkelvén megdorgálta a szelet, és mondta a tengernek: Hallgass, némulj el! Ekkor elállt a szél és nagy csendesség lett. Jézus pedig mondta nékik: Miért vagytok ilyen félénkek? Hogy van, hogy nincsen hitetek?”

(Mk. 4:37–40)

„Amikor felkeltették a vihar miatt Jézust, egész lénye nyugodt volt. Nyoma sem volt a félelemnek szavában, tekintetében. De nem azért, mintha az ő isteni hatalmának a tudatában bízott volna. Nem mint a föld, a menny és a tenger Ura őrizte meg a nyugalmát. Ezt a hatalmát ő letette és kijelentette: »Én semmit sem cselekedhetem magamtól« (Jn. 5:30). Egyedül Atyja hatalmában bízott! A hit volt az, ami nyugalmat adott neki. Mindenkor, minden helyzetben hitt Isten szeretetében és gondviselésében. Ha a tanítványok bíztak volna az Úrban, akkor a veszedelemben is megőrizték volna nyugalmukat. A veszély perceiben való félelmük csak a hitetlenségüket bizonyította. Teljesen megfeledkeztek Jézusról. Ő pedig csak akkor nyújthatott nekik segítséget, amikor tehetetlenségükben elcsüggedve és önmagukban kételkedve, végre hozzáfordultak.

Milyen gyakran tesszük mi is ugyanazt, amit a tanítványok... A bajokat egyedül akarjuk leküzdeni. Elfeledkezünk annak jelenlétéről, aki egyedül segíthet rajtunk. A saját erőnkben bízunk, míg végül elveszítjük minden reményünket. Csak akkor gondolunk az Üdvözítőre, amikor már közel vagyunk az elmerüléshez. De ha hittel kiáltunk hozzá, akkor ő segíteni fog. Bár szomorúan feddi meg hitetlenségünket és önhittségünket, mindazonáltal készséggel siet a segítségünkre. Bárhol vagyunk is, szárazon vagy a vizen, nincs okunk a félelemre, ha Jézus a szívünkben lakozik. A Jézusba vetett élő hit lecsillapítja az élet tengerének háborgását, az Úr pedig kiszabadít a veszélyből, úgy, ahogy a legjobbnak látja.”

(Jézus élete, „Hallgass és némulj el! c. fejezetből)

A TANÍTVÁNYOK

A TANÍTVÁNYOK

„És az apostolok nagy erővel tesznek vala bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról; és nagy kegyelem vala mindnyájukon." (ApCsel 4:33) 

Krisztus keresztre feszítése után a tanítványok gyámoltalan, bátortalan közösséget alkottak, mint a pásztor nélküli juhok. Mesterüket megvetették, elítélték és a megszégyenítő keresztre szegezték. A zsidó papok és vezetők megvetően jelentették ki: „Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és majd hiszünk néki." (Mt 27:42)

De a kereszt, a szégyen és gyötrelem eszköze reményt és megváltást hozott a világnak. A tanítványok összegyűltek és reménytelenségük, gyámoltalanságuk megszűnt. Jellemük megváltozott és Krisztus szeretetének köteléke egyesítette őket. Vagyon és fegyver nélküli férfiak voltak ugyan, de velük volt Isten Lelke és szava, a zsidók viszont csak egyszerű halászokként tartották számon őket. Ők azonban Krisztus erejével haladtak előre, hogy bizonyságot tegyenek az igazságról, s hogy diadalmaskodjanak minden ellenállás felett. Felöltözték az isteni „vértezetet" és hirdették a jászol és a kereszt csodálatos történetét. Minden földi tisztelet és elismerés nélkül a hit hősei voltak. Ajkaikról az isteni ékesszólás hangzott, amely megrázta a világot.

Azok, akik elvetették és megfeszítették a Megváltót, azt várták, hogy a tanítványok elbátortalanodnak és elcsüggednek, készen arra, hogy megtagadják Urukat. Meglepve hallgatták az apostolok tiszta és bátor bizonyságtételét, ahogy a Szentlélek ereje által szóltak. A tanítványok úgy munkálkodtak és beszéltek, ahogy Mesterük tette, és akik hallották őket, ezt mondták: "Ezek Jézussal voltak és Tőle tanultak."

Ahogy az apostolok Jézust hirdetve haladtak előre, sok olyan dolgot tettek, amit a zsidó vezetők nem helyeseltek. A nép hozzájuk hozta a betegeket, a tisztátalan lelkektől megzavartakat; tömeg gyűlt köréjük, és akik meggyógyultak, hangosan dicsérték Istent és dicsőítették annak nevét, akit a zsidók elítéltek, tövissel koronáztak meg, megkorbácsoltattak és megfeszíttettek. 

(Signs of the Times, 1899. szeptember 20.)

Napi ige - Jézus és a szombatnap

„Ha megtartóztatod lábadat szombaton és nem űzöd kedvtelésedet szent napomon, ha a szombatot gyönyörűségnek hívod, az Úr szent és dicsőséges napjának, ha megszenteled azt, dolgaidat nem tevén, foglalkozást sem találván, hamis beszédet sem szólván, akkor gyönyörűséged lesz az Úrban, és én hordozlak a föld magaslatain...”

(Ésa. 58:13–14)

„Krisztus korában a szombat már annyira elveszítette tartalmát, hogy jelentősége teljesen elmosódott. Inkább tükrözte az önző és erőszakos emberek jellemét, semmint a szerető Isten és Atya lényét. A zsidó papok olyan lénynek tüntették fel Istent, aki nehéz törvényt adott, amelyet az emberek nem tudnak megtartani. Ez arra indította a népet, hogy Istent zsarnoknak tekintsék és azt higgyék, hogy a szombat megtartása – ahogyan azt Isten kívánja – keményszívűvé és kegyetlenné teszi az embereket. Krisztus küldetéséhez tartozott, hogy eloszlassa ezeket a téves fogalmakat. Bár a rabbik kíméletlen ellenségeskedéssel üldözték Jézust, ő a legkevésbé sem igyekezett eleget tenni követelményeiknek. Ehelyett inkább Isten törvényének a szellemében tartotta meg a szombatot.

Krisztus újból elismételte azt az igazságot, miszerint az áldozat önmagában véve értéktelen, mert eszköz csupán, nem pedig cél. Az az egyedüli célja, hogy elvezesse az embereket az Üdvözítőhöz, és ezáltal összhangba hozza őket Istennel. Csak a szeretetből végzett szolgálat értékes Isten előtt. Ha ez hiányzik, akkor minden áldozat és külsőség csak sérti őt.

Ez érvényes a szombatnapra nézve is. A szombatnak az volt az eredeti rendeltetése, hogy megalapozza az ember Istennel való közösségét. De amikor a folyton szaporodó emberi rendeletek nyomán teherré vált, akkor ezzel Isten szándékát meghiúsították. A szombatnap pusztán formai ünneplése csak önámítás és gúny.

A menny tevékenysége sohasem szünetel, ezért mi emberek se restüljünk meg jó cselekedeteinkben. A szombatot nem a haszontalan tétlenkedés időszakának szánta Isten. Törvénye tiltja a kenyérkereső munkát,... a világi élvezetért vagy nyereségért folyó munkát. Amiképpen Isten megszűnt a teremtés munkájától, megnyugodott szombatnapon és megáldotta azt, úgy az embernek is abba kell hagynia mindennapi élete foglalatosságait, s ezeket a szent órákat egészséges nyugalomra, istentiszteletre és nemes cselekedetekre kell szentelnie. Krisztus tette, hogy meggyógyította a beteget, teljesen összhangban volt a törvénnyel. Dicsőítette a szombatot.”

(Jézus élete, Szombat c. fejezetből)

JÉZUS URUNK

JÉZUS URUNK

„Az Úrnak lelke van énrajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat, hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét." 

(Lk 4:18-19)

Jézus szavai nem az Ő fontosságát vagy felsőbbrendűségét hangsúlyozták; Ő nem hagyta figyelmen kívül sorstársait. Nem igényelt magának tekintélyt Istenhez fűződő kapcsolata miatt. Nem vette fel az Istennel való kapcsolatában gyakorolt hatalmát, de szavai és tettei megmutatták, hogy tudatában volt küldetésének és jellemének. Úgy beszélt, mint akinek minden mennyei dolog ismerős, megszokott. Úgy szólt az Ő Atyjával való meghitt kapcsolatáról és egységéről, ahogy a gyermek beszél a szüleivel való kapcsolatáról. Úgy szólt, mint aki az Ő dicsőségével hozott világosságot a földre. Sohasem látogatta a rabbik iskoláit, mert Ő az emberiség tanítójaként küldetett el. Krisztus úgy beszél, mint akinek hatalma van minden embert Istenhez vonzani és örök életet adni. Neki hatalma van minden fizikai és lelki betegséget meggyógyítani.

Krisztus minden emberi nagyságnál nagyobb feladattal jött a világra, hogy elvégezze azt a munkát, amelynek felmérhetetlen eredménye van. Hol találod, amikor szolgálatát végzi? Péternek, a halásznak a házában. Jákób kútjánál pihenve, ahol a samaritánus asszonynak az élő vízről beszél. Általában a szabadban tanított, de néha a templomban is, mert időnként meglátogatta a zsidó nép összejöveteleit, leggyakrabban viszont a hegyoldalban vagy egy halászhajóban ülve tanított. Belépett ezeknek az alázatos halászoknak az életébe. Együttérzése a szűkölködők, szenvedők, megvetettek társává tette és közülük sokakat vonzott magához.

Amikor a megváltás terve le lett fektetve, Isten úgy határozott, hogy Krisztus nem isteni létformájában jelenik meg, mert akkor nem lehetne a szűkölködők és szenvedők társa. Szegény emberként kellett eljönnie. Megjelenhetett volna a mennyei udvarban betöltött tisztségében is; de nem, le kellett süllyednie az emberi szenvedés és nyomor legmélyére, hogy hangját meghallják a nehéz terhet hordozók és csalódottak.

(Signs of the Times, 1897. június 24.)

Napi ige - Gyógyító Isten

„És történt, hogy amikor az egyik városban járt, volt ott egy poklossággal teljes ember. Ez amikor meglátta Jézust, arcra borulva kérte őt, mondván: Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem! Jézus pedig kinyújtva a kezét, illette őt, mondván: Akarom, tisztulj meg! És azonnal eltávozott tőle a poklosság.” 

(Lk. 5:12–13)

„Jézus csodatétele a bélpokloson, világosan szemlélteti megváltó munkáját, amellyel megtisztítja az embert bűneitől. Az a férfi, aki Jézushoz ment, tele volt »bélpoklossággal«. A betegség halálos mérge átjárta testét. A tanítványok igyekeztek visszatartani Mesterüket, hogy meg ne érintse a beteget, mert aki csak hozzáért a bélpokloshoz, az maga is tisztátalanná vált. Jézus azonban nem vált tisztátalanná azáltal, hogy rátette kezét a szerencsétlen betegre. Érintése életadó erőt árasztott a beteg testébe. A leprás beteg megtisztult.

Így van ez a bűn poklosságával is, amely mélyen beleette magát az emberbe és a halálát okozza. Emberileg gyógyíthatatlan. »Minden fej beteg és minden szív erőtelen. Tetőtől talpig nincs e testben épség, csupa seb, dagadás és kelevény« (Ésa. 1:5). De mihelyt az emberi test az Úr hajlékává lesz, nem fér hozzá többé a szennyes fertő. Az ő puszta jelenléte is gyógyító erővel hat a bűnösre. Aki Jézus lábaihoz borulva hittel mondja: »Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem«, az hallhatja majd a feleletet: »Akarom, tisztulj meg!«

Sok esetben, amikor gyógyulásért folyamodtak hozzá, Jézus nem adta meg mindjárt a kívánt áldást. A bélpoklos kérését azonban azonnal teljesítette. Ha mulandó, földi áldásokat kérünk, imánk meghallgatása esetleg késik, vagy Isten valami mást ad, mint amit kértünk. De ha a bűntől való szabadulásért könyörgünk, azonnal segít. Hiszen ez az ő akarata, hogy megszabadítson minket a bűntől, hogy az ő gyermekeivé legyünk, hogy alkalmassá váljunk arra, hogy szent életet éljünk.”

(Jézus élete, „Megtisztíthatsz engem” c. fejezetből)

Napi ige – Alázatos Jézus

„Ímé az én szolgám, akit gyámolítok, az én választottam, akit szívem kedvel, lelkemet adtam őbelé, törvényt beszél a népeknek. Nem kiált és nem lármáz, nem hallatja szavát az utcán. A megrepedt nádat nem töri el és a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg."

(Ésaiás 42,1–3)

„A Kapernaumban uralkodó izgalom azt a veszélyt rejthette, hogy szem elől tévesztik az Úr küldetésének célját. Jézust nem elégítette ki az, hogy mint csodatévő vagy mint betegek gyógyítója keltsen érdeklődést. Az volt a célja, hogy az embereket Üdvözítőjükként vonja magához... Gondolataikat a földiekről a lelkiekre kívánta irányítani. A pusztán világi siker csak akadályozta volna művét. A gondtalan, hanyag tömeg csodálata bántotta lelkét. Jézus élete mentes volt mindennemű elbizakodottságtól. Az a hódolat, amely a világi nagyságokat veszi körül, idegen volt számára. Nem alkalmazott semmiféle eszközt, amelyeket az emberek igénybe szoktak venni azért, hogy előnyt biztosítsanak maguknak, vagy tiszteletet parancsoljanak személyük iránt...

Az Üdvözítő mellőzött minden hangos és tolakodó módszert, minden kérkedő, látványos istentiszteletet, minden olyanfajta cselekedetet, aminek a tetszeni vágyás lett volna az indítéka. Krisztus élete Istenben elrejtett élet volt. Isten pedig az ő Fiának jelleme által nyilatkozott meg. Erre a kinyilatkoztatásra akarta irányítani Jézus a nép érdeklődését, eziránt akart tiszteletet ébreszteni bennük. Az igazság napja nem olyan fénnyel és ragyogással támadt fel e világra, hogy elkápráztassa a szemet. Ezt olvashatjuk Krisztusról: »Az ő kijövetele bizonyos, mint a hajnal.« (Hóseás 6,3) A hajnal szelíden pirkad, a Nap fénye nyugodtan árad szét a földön. Eloszlatja a sötétség árnyait és új életre ébreszti a világot. Így támadt fel az igazság napja is, »gyógyulással a szárnyai alatt« (Mal. 4,2)."

(Jézus élete, Kapernaumban c. fejezetből)

KERESZTELŐ JÁNOS

KERESZTELŐ JÁNOS

„Mondának azért néki: Kicsoda vagy? Hogy megfelelhessünk azoknak, akik minket elküldöttek: Mit mondasz magad felől? Monda: Én kiáltó szó vagyok a pusztában. Egyengessétek az Úrnak útját, amint megmondotta Ésaiás próféta." 

(Jn 1:22-23) 

„Bizony mondom néktek: az asszonyoktól szülöttek között nem támadott nagyobb Keresztelő Jánosnál." (Mt 11:11) Az angyal kijelentette Zakariásnak János születése előtt: „Nagy lészen az Úr előtt." (Lk 1:15) A menny értékelése szerint miből áll a nagyság? Nem abból, amit a világ annak tart: nem gazdagság, rang, nemesi származás vagy szellemi adottságok önmagukban. Ha a szellemi nagyság - minden magasabb szintű megfontolástól eltekintve - méltó a tiszteletre, akkor Sátánnak jár a megbecsülés, akinek intellektuális nagyságát egyetlen ember sem érheti el. Azonban minél nagyobb az adottság, annál nagyobb lesz az átok, ha az én szolgálata megrontja a képességeket.

Isten az erkölcsi értéket becsüli. A szeretet és a tisztaság azok a vonások, amelyeket leginkább értékel. János nagy volt az Úr szemében, amikor a Magas Tanács küldöttei előtt, a nép előtt, saját tanítványai előtt lemondott a maga dicsőségének kereséséről, s csak Jézusra, a Megígértre mutatott. A Krisztus szolgálata felett érzett önzetlen öröme a legmagasabb rendű nemességet képviseli, mely valaha is megnyilvánult emberben.

Halála után így tettek bizonyságot róla Jézusnak, akik hallották tanúságtételét: „János nem tett ugyan semmi csodát; de mindaz, amit János efelől mondott, igaz vala." (Jn 10:41) Jánosnak nem adatott meg, hogy tüzet hozzon le az égből, vagy halottat támasszon, mint Illés, vezéri pálcát sem hordhatott Isten nevében, mint Mózes. Azért küldetett, hogy hirdesse a Megváltó adventjét, és elhívja a népet: készüljenek fel jövetelére. Olyan hűségesen teljesítette misszióját, hogy amikor az emberek visszaemlékeztek, mit tanított Jézusról, elmondhatták: „Mindaz, amit János efelől mondott, igaz vala." (Jn 10:41) A Mester minden tanítványának ilyen bizonyságtételt kell hordoznia Krisztusról. 

(The Desire of Ages, 219-220. oldal)

A foltmanók

A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsiny falujára. 

Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek.

Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette őket, és ugyanabban a faluban laktak.

A foltmanók egész életükben minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricákkal, és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra.

A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak. A tehetségesek is csillagot kaptak.

Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki elárasztotta csillaggal. Némely foltmanónak egész testét csillagok borították! 

Persze mindig nagyon jól érezték magukat, mikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot.

Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott.

Pancsinelló is ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köréje gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot. Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el. 

Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá. 

Egy idő után olyan sok szürke pont lett rajta, hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. 

Sőt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán azért, mert látták, már úgyis olyan sok van rajta.

„Sok szürke pontot érdemel – mondogatták egymásnak. – ő aztán tényleg nem jó foltmanó!" Egy idő után maga Pancsinelló is elhitte ezt.

„Nem vagyok jó foltmanó" – gondolta.

Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát.

Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag sem pont. Egyszerűen foltmanó volt. Lúciának hívták. 

Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat – csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá, és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett!

„Én is ilyen akarok lenni!- gondolta Pancsinelló. – Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!" 

Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges, hogy neki nincs egyetlen matricája sem.

„Ó, nem nagy ügy! – válaszolta Lúcia. – Egyszerűen csak minden nap meglátogatom Élit."

„Élit?" 

„Igen, Élit a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében."

„De miért?"

„Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!"

Ezzel a matrica nélküli manó megfordult és elment.

„Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem?" – kiáltott utána Pancsinelló. De Lúcia ezt már nem hallotta meg.

 Így aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. 

„Ez így nincs rendjén" – suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez.

Felkapaszkodott a hegytetőre vezető keskeny ösvényen, és belépett a nagy műhelybe. Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az ő karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé. Ekkor meghallotta a nevét.

„Pancsinelló!" – hallatszott egy mély, erős hang. 

Pancsinelló megállt. „Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg!"
Pancsinelló lassan megfordult és ránézett a nagydarab, szakállas mesterre.

„Te tudod a nevemet?" – kérdezte a kis manó.

„Persze, hogy tudom! Én alkottalak!"

Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra. „Hm" – szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte. „Úgy látom, gyűjtöttél néhány rosszpontot!"

„Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!"

„Gyermekem, előttem nem kell védekezned, én nem foglalkozom azzal, mit gondolnak rólad a foltmanók."

„Tényleg?" 
   „Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik ők, hogy jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit ők gondolnak, az semmit sem számít, Pancsinelló. Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó vagy!" 

Pancsinelló felnevetett.

„Én értékes?! Ugyan mitől? Nem tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik rajtam. Mit számítok én neked?"

Éli Pancsinellóra nézett, rátette a kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt:
„Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem." 

Pancsinellóra még soha senki nem nézett így –különösen nem az, aki alkotta őt. Nem is tudta, mit mondjon.

„Minden nap vártam, hogy eljössz!" – folytatta Éli.

 „Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák" –  mondta Pancsinelló.

„Tudom. Mesélt rólad."

„Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?"

A fafaragó nagyon kedvesen beszélt: 

„Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod."

„Micsoda?"

„A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevésbé aggódsz a matricák miatt. Érted?"

„Hát, még nem nagyon..."

Éli elmosolyodott. „Idővel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelőre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem."

Éli letette Pancsinellót a földre. 
„Ne felejtsd el – mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé –, hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!" 
Pancsinelló nem állt meg, de magában ezt gondolta: „Azt hiszem, komolyan mondja!"

És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.

Max Lucado - Értékes vagy