12. Könyvkiadás és utazás
1849. júliusában lehetőségünk nyílt, hogy Rocky Hillt nevezzük valameddig otthonunknak. Itt született meg július 28-án második fiunk, James Edson.
Itt vált férjem meggyőződésévé, hogy kötelessége írni a jelen igazságról, s kiadni írásait. Mikor ezt elhatározta, nagyon nekibátorodott, és áldásban részesült, de később újra kételyei támadtak, bizonytalankodott, mert semmi pénze sem volt. Akadtak ugyan jobb módú testvérek, de azok, amijük volt, maguknak tartották meg. Végül csüggedten feladta ötletét, és elhatározta, hogy kaszálást vállal. Mikor kilépett a házból, a felelősség súlya nehezedett rám, és elájultam. Imádkoztak értem, s az Úr áldása szállt rám. Látomásba ragadtattam. Láttam, hogy az elmúlt évben az Úr megáldotta s megerősítette férjemet, hogy tudjon a mezőn dolgozni. Ha helyesen használja fel keresetét, százszor annyija lesz az életben, s ha hű marad, Isten országában gazdag jutalmat kap. Azt is láttam, hogy az Úr most nem ad neki erőt a mezei munkához, mert más feladat vár rá, hogy hittel vágjon bele, írjon a jelen igazságról, és írásait adja ki. Azonnal hozzá is fogott, s mikor nehéz részekhez ért, kértük az Urat, hogy értesse meg velünk igéjének valódi jelentését.
Ekkor kezdte el kiadni a Jelenvaló Igazság című kicsiny lapot. A kiadó Middletownban volt, 13 kilométerre Rocky Hilltől, és gyakran gyalog ment át, bár ekkoriban sántított. Mikor az első számot hazahozta a nyomdából, mindnyájan a lap köré térdeltünk, és alázatos szívvel, sok könnyhullatással kértük az Urat, hogy áldása nyugodjon meg szolgáinak erőtlen igyekezetén. Azután megcímezte a lapot, s mindenkinek elküldte, akiről gondolta, hogy elolvassa. Minden számot hazahozott Midletownból Rocky Hill-be, s mindig, mielőtt postára készítette volna elő, az Úr elé terítettük, és buzgó imával és könnyezve könyörögtünk, hogy kísérje áldás a csöndes hírnököt. Hamarosan levelek érkeztek adományokkal, amiből tovább kiadhattuk a lapot, és a jó hírrel, hogy sokan elfogadták az igazságot.
Mikor a folyóiratot kiadtuk, nem szüntettük be az igazság hirdetését, hanem helységről helységre utazva tovább hirdettük a tanításokat, melyek oly nagy fényt s örömet hoztak nekünk. Bátorítottuk a hívőket, helyesbítettük a tévelygéseket, rendet teremtettünk a gyülekezetben. Hogy folytathassuk a kiadást, és továbbra is tevékenykedhessünk a különböző területeken, folyóiratunkat időről időre máshova helyeztük át.
1850-ben, Parisben (Maine állam) adtuk ki. Bővítettünk rajta, és nevét a mostanira változtattuk: Advent Szemle (Adventist Review) és Szombat Hírnök. Kevesen voltak az ügy támogatói, világi javakban pedig szegények.
Még mindig nyomorral és nagy hátrányokkal voltunk kénytelenek küzdeni. A túl sok munka, gond, aggódás, a jó és tápláló ételek hiánya, a hideg időjárás, hosszas téli utazgatásaink, túl sok volt férjemnek, aki leroskadt a teher alatt. Annyira elgyöngült, hogy alig tudott elgyalogolni a nyomdába. Hitünk a legnehezebb próbának volt kitéve. Szívesen tűrtük az ínséget, fáradságot és szenvedést. Indítékainkat mégis félremagyarázták, bizalmatlanul és irigyen néztek ránk. Akikért fáradoztunk, úgy tűnt, kevesen értékelik igyekezetünket. Túl sok gondunk volt, hogy aludni és pihenni tudjunk. Üdítő alvás helyett gyakran azzal töltöttük az éjszakát, hogy hosszan válaszoltunk az irigység sugallta levelekre. Míg mások aludtak, órákat töltöttünk fájó könnyek között, gyászolva az Úr előtt. Végül férjem így szólt: „Feleség, nincs értelme, hogy tovább küszködjünk. E dolgok összetörnek és rövidesen sírba visznek. Nem bírom tovább. írok az új kiadónak, hogy nem adunk ki több lapot.” Mikor az ajtón kilépett, hogy a levelet a nyomdába vigye, elájultam. Visszajött, és imádkozott értem. Imája meghallgatásra talált, és rosszullétem megenyhült.
Másnap reggel, családi áhítatunk alatt látomásban ragadtattam el, és felvilágosítást kaptam eme ügyekről. Láttam, hogy férjemnek nem szabad abbahagyni az újság kiadást, mert Sátán épp erre akar kényszeríteni, ezért használja ellenünk eszközeit. Láttam, hogy feltétlenül folytassuk a kiadást; az Úr támogatni fogja. Akik bűnös módon ily terheket raktak ránk, azoknak meg kell látniuk a kegyetlen módszerük következményét, be kell vallaniuk gonoszságukat, vagy számolniuk kell az Úr helytelenítésével. Láttam, hogy nemcsak ellenünk szóltak és tettek, hanem az Úr ellen, aki elhívott bennünket, hogy betöltsük a kijelölt helyet, s összes gyanúsításukat, irigységüket és titkos hántásukat feljegyzik a mennyben. Nem is törlik ki, míg mindenki, aki részt vett ebben, be nem látja helytelen eljárását, és minden bántalmat jóvá nem tesz.
A Szemle második száma Saratoga Springs-nél jelent meg. 1852 áprilisában Rochesterbe (New York állam) költöztünk. Hit által kellett megtennünk minden lépést. Még mindig nyomasztó nyomor volt osztályrészünk. Kénytelenek voltunk a legszigorúbb takarékosságot és lemondást gyakorolni. Röviden idézek a Howland testvérhez, 1852. április 16-án kelt levelünkből: „Most rendezkedtünk be Rochesterben. Kibéreltünk egy öreg házat, évi 175 dollárért. A nyomda a házban van. Ha nem itt lenne, hanem irodahelyiséget is bérelnénk, az évi ötven további dollárba kerülne. Mosolyognátok, ha látnátok bútorainkat. Két öreg ágyat vettünk, huszonöt centért darabját. Férjem hat széket hozott haza, mindegyik más-más alakú. Egy dollárba került a hat, majd még négy lyukas széket vett 62 centért. A keretek erősek, az üléseket meg forgáccsal töltöttem meg. A vaj olyan drága, hogy nem veszünk, és burgonyára sem telik. Rántást használunk vaj helyet, burgonya helyett pedig répát. Első ebédünket két üres lisztes hordóra tett deszkáról ettük. Szívesen tűrjük az ínséget, ha elősegíthetjük az Úr művét. Hisszük, hogy az Úr vezetett ide minket. Sok az aratás, de kevés az arató. A múlt szombaton áldásos összejövetelünk volt. Az Úr jelenlétével üdített fel minket."
Időről-időre értekezletre utaztunk a terület különböző részeibe. Férjem hirdette az igét, könyveket árusított, és igyekezett bővíteni a folyóiratunk vevőkörét. Magánfuvarral utaztunk. Délben megálltunk megetetni a lovakat, s ebédelni. Ebéd után férjem az elemózsiás kosarunkon, vagy kalapja tetején cikkeket irt a Szemlébe és a Tanítóba. Az Úr nagyon megáldotta munkánkat, és az igazság sokak szívét megérintette.
1853 nyarán utaztunk első ízben Michigan államba. Nyilvánosságra hoztuk munkatervünket, de férjemet láz vette le lábáról. Imádkoztunk érte, de - noha jobban lett - még mindig igen erőtlen volt. Tanácstalanok voltunk. Testi betegségek fognak kiűzni minket a munkából? Megengedné az Úr a Sátánnak, hogy fölébünk kerekedjék, magáénak követelje hasznavehetőségünket s életünket, míg e világon vagyunk? Tudtuk, hogy Isten határt tud szabni Sátánnak. Megengedi, hogy átessünk a tűzön, hogy a munkára annál alkalmasabban vezessen ki belőle.
Egyedül öntöttem ki lelkem Isten előtt imában, hogy dorgálja meg a betegséget, erősítse meg férjemet az utazás elviselésére. Az ügy halaszthatatlan volt, és hitem szilárdan megragadta Isten ígéreteit. Ott, azonnal meg is kaptam a biztosítékot, hogy ha folytatjuk utunkat Michiganbe, Isten angyala fog kísérni utunkon. Mikor elmondtam férjemnek gondolataimat, azt felelte, hogy ő is erre gondolt. Elhatároztuk, hogy az Úrban bízva folytatjuk utunkat. Minden magunk mögött hagyott mérfölddel erősebb lett. Az Úr tartotta fenn őt, s míg az igét hirdette, biztos voltam, hogy Isten angyalai állnak mellette, és támogatják.
Utazásaink során férjem sokat elmélkedett a spiritizmusról. Röviddel visszatérésünk után könyv írásába fogott, Idők jelei címmel. Még mindig erőtlen volt, és csak keveset tudott aludni, de az Úr támogatta őt. Mikor értelme bizonytalankodva kínlódott, Isten elé borultunk, hozzá kiáltottunk bajunkban. Az Úr meghallgatta buzgó imánkat, s gyakran megáldotta férjemet úgy, hogy felfrissült lélekkel folytatta a munkát. Naponta többször mentünk így, buzgó imával az Úr elé. Azt a könyvet férjem nem a maga erejéből írta.
Akkor télen és tavasszal sokat gyötört a szívbajom. Fekve nehezen tudtam lélegezni, s csak ülő helyzetben tudtam aludni. Lélegzetem gyakran elállt, és sokszor elájultam. Bal szemhéjamon ráknak látszó daganat nőtt. Több mint egy éve növekedett, míg igen fájdalmas nem lett, zavarva látásomat. Ha írtam, vagy olvastam, be kellett kötni a fél szememet. Attól tartottam, hogy elpusztítja a rák. Visszatekintettem a nappalokra és estékre, mikor a kefelenyomatokat olvastam, és arra gondoltam, hogy ha elveszítem szememet és életemet, legalább Isten ügyére áldoztam.
Ekkoriban híres orvos látogatott el Rochesterbe, aki ingyen adott tanácsot. Elhatároztam, hogy megvizsgáltatom vele szememet. Az volt a véleménye, hogy rákos a daganat. De mikor kitapintotta érverésemet, így szólt: „Nagyon beteg, és agyvérzésben fog meghalni, mielőtt a daganat elmérgesedne. Veszélyesen rossz a szíve.” Nem lepődtem meg, mert tudtam, hogy ha gyorsan nem segítenek rajtam, sírba kell szállnom. Két másik asszony is megvizsgáltatta magát, akik ugyanebben a betegségben szenvedtek. Az orvos azt mondta, hogy állapotom veszélyesebb, mint a másik két nőé, és három héten belül szívszélhűdést kapok. Megkérdeztem, használni fog-e a gyógyszere, de nem sok jóval bíztatott. Megpróbáltam gyógyszereit, de nem segítettek.
Három héttel később elájultam; a padlóra zuhantam, s harminchat órán át feküdtem eszméletlenül. Azt hitték, hogy nem élem túl, de imára feleletül magamhoz tértem. Hét nap múlva bal felemen sokkot kaptam. Furcsán hideg és érzéketlen volt a fejem, és nagyon fájt a halántékom. Nyelvem nehéz és érzéketlen volt. Nem tudtam tisztán beszélni. Azt hittem, hogy haldoklom, és szenvedésem közepette nagyon vágyódtam az Úr szeretetének bizonyítékára. Hónapok óta szünet nélkül fájt a szívem, és állandóan levert voltam. Igyekeztem elvből szolgálni az Urat, de érzéketlen voltam. De most igen szomjaztam az Úr szabadítására; testi szenvedésem ellenére vágytam áldására.
A testvérek összejöttek, hogy esetemet az ima különleges tárgyává tegyék. Vágyam beteljesedett. Isten áldásában és bizonyosságban részesültem, hogy szeret. De nem hagyott el a fájdalom: óráról órára gyöngültem. A testvérek újra összejöttek, hogy az Úr elé tárják ügyemet. Gyöngeségemben nem tudtam hangosan imádkozni. Olyan rosszul néztem ki, hogy gyöngítettem a körülöttem lévők hitét. Akkor elvonultak előttem Isten ígéretei, amint még sosem láttam őket. Úgy látszott, hogy Sátán minden áron el akar szakítani férjemtől, gyermekeimtől, és síromba akar fektetni. Ezek a kérdések támadtak bennem: Hiszel-e Isten ígéreteiben? Föl tudsz-e kelni hit által, akármilyen súlyosnak tűnik is a dolog? Hitem újjá éledt. Odasúgtam férjemnek: „Hiszem, hogy meggyógyulok." Azt felelte: „Bárcsak én is hinni tudnám!" Estére sem javult állapotom, mégis szilárd bizalommal támaszkodtam Isten ígéreteire. Nem tudtam aludni, hanem magamban imádkoztam, és semmim se fájt. Elmúlt szívemből a nyomás. Igen boldog voltam. Ó, micsoda változás! Úgy tűnt, mintha Isten angyala érintett volna, míg aludtam. Tele voltam hálával. Isten dicsérete volt ajkamon. Felköltöttem férjemet, és elmondtam neki, milyen csodálatos munkát végzett értem az Úr. Eleinte alig értette a dolgot. De mikor felkeltem, felöltöztem és körbejártam a szobákat, ő is velem dicsérte Istent. Beteg szemem sem fájt. Néhány nap alatt a daganat eltűnt, látásom teljesen helyrejött. A gyógyulás tökéletes volt.
Újra elmentem az orvoshoz, és mikor megtapogatta ütőeremet, rögtön így szólt: „Asszonyom, az ön szervezetében teljes változás ment végbe, míg a másik két asszony, akikkel együtt vizsgáltam, már meghalt." Megmondtam neki, hogy nem az orvossága gyógyított meg, mert be sem tudtam venni. Mikor kimentem, az orvos így szólt ismerősömhöz: „Ez az eset érthetetlen titok előttem."
Nemsokára újra Michiganbe látogattunk. Elviseltem a hosszú, fárasztó utazásokat, a rázós rönk-utakon, saras mocsarakon át. Erőm nem hagyott el. Hittük, hogy az Úr elvárja, hogy ellátogassunk Wisconsinba, s este tíz órai vonattal szándékoztunk odautazni Jacksonból.
Mielőtt vonatra szálltunk, nagyon komolyak voltunk. Elhatároztuk, hogy imádkozunk. Amint Istennek ajánlottuk magunkat, nem tudtuk visszafojtani a sírást. Komoly gondolatokkal mentünk az állomásra. Mikor felszálltunk, az első személykocsiba mentünk, ahol magas támlájú ülések voltak. Reméltük, hogy majd alhatunk valamelyest az éjjelen. A kocsi azonban tele volt utassal.
Visszamentünk a második kocsiba, ahol kaptunk helyet. Nem vettem le szalagkötős kalapomat, mint éjjeli utazásoknál szoktam, hanem táskámat is kezemben tartottam, mintha várnék valamire. Mindketten szokatlan érzéseinket vitattuk meg. Mikor vagy öt kilométerrel magunk mögött hagytuk Jacksont, a vonat hirtelen rángatózni kezdett előre-hátra, végül pedig megállt. Kinyitottam az ablakot, és láttam, hogy az egyik kocsi csaknem ütközőjén állt. Fájdalmas nyöszörgéseket hallottam. Nagy volt a kavarodás. A mozdony kisiklott. A mi kocsink a sínen maradt, és harminc méterrel hátrább állt a többitől. A postakocsinak nem lett nagy baja; nagy láda könyvünk is sértetlen volt. A másodosztályú kocsi összezúzódott, a kocsi törmeléke az utasokkal együtt a vágány mindkét oldalán hevert. Amelyik kocsiban helyet akartunk kapni, igen megrongálódott, s a kocsi eleje a többi roncsra ágaskodott. A csatlakozás nem szakadt el, hanem lekapcsolódott az előző kocsiról, mintha angyal választotta volna ketté a vonatot. Négy halott és súlyos sebesült volt, és sok más sérült. Nem gondolhattunk másra, minthogy Isten elküldte angyalát megóvni életünket.
Visszatértünk Jacksonba, s másnap utaztunk el Wisconsinba. Isten megáldotta látogatásunkat az államban. Igyekezetünk következtében néhányan megtértek. Az Úr megerősített, hogy elviseljem a fárasztó utat.
1854. augusztus 29-én további felelősséggel növekedett családunk: megszületett Willie. Ekkoriban kaptuk a megtévesztően Az igazság hírnökének nevezett újság első számát. Akik az újságban rágalmaztak minket, előzőleg intéseket kaptak hibáik és tévedéseik miatt. Nem tudták elviselni a megrovást, s eleinte titkon, majd nyíltabban ellenünk használták befolyásukat. Mi elviseltük volna, de néhányan, akikben megbíztunk, s akik előzőleg elismerték, hogy Isten feltűnően megáldotta munkánkat, elfordultak tőlünk, és viszonylag ismeretlen idegeneket részesítettek bizalmukban. Akiknek mellettünk kellett volna állni, gonosz emberek hatása alá kerültek.
Az Úr megmutatta nekem e csoport jellegét, végső kibontakozását, s hogy helytelenítőn tekint az újság szerkesztőire, és keze ellenük van. S bár egy ideig virulni látszanak, s félrevezetnek néhány embert, mégis az igazság fog diadalmaskodni. Minden becsületes lélek el fog szakadni az ámításoktól, melyek fogva tartják őket. Teljesen el fognak különülni a gonosz emberektől. Mivel Isten keze ellenük van, el kell bukniuk.
Férjem megint gyöngélkedni kezdett. Köhögött a tüdeje fájt, és idegrendszere is kimerült. Aggodalma, és a Rochesterben hordozott terhek, kiadói munkássága, betegségek és halálesetek a családban, azok hidegsége, akiknek meg kellett volna osztaniuk vele a fáradtságot, utazásai és igehirdetése túl sok volt gyengeségének. Úgy látszott, hogy gyorsan halad lefelé a tüdőbaj sírjába. Néha a fény pár sugara áttörni látszott a sűrű fellegeken, másképp teljesen kétségbe estünk volna. Időnként úgy látszott, hogy elhagyott az Úr.
A Hírnök-csoport hazugságokat koholt ellenünk. Gyakran élénken eszembe lettek juttatva a zsoltáros szavai: „Ne bosszankodjál az elvetemültekre, ne irigykedjél a gonosztevőkre. Mert hirtelen levágattatnak, mint a fű, s mint a gyönge növény, elfonnyadnak." A lap néhány írója még férjem betegsége fölött is diadalt ült. Azt írták, hogy Isten majd elbánik vele, és félreteszi őt az útból. Mikor betegágyán ezt olvasta, hite újjáéledt és fölkiáltott: „Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úrnak cselekedeteit. Lehet, hogy én mondom majd fölöttük a gyászbeszédet!"
A legsötétebb fellegek látszottak tornyosulni fölöttünk. Sátán parancsnoksága alatt álló, istenfélelmet valló gonosz emberek hazugságokat gyártottak, és ellenünk fordították erejüket. Ha Isten ügye csupán a mi ügyünk lett volna, talán reszkettünk volna, de annak kezében volt, aki így szólhat: Senki ki nem ragadhatja kezemből. Tudtuk, hogy Jézus él és uralkodik. Az Úr elé álltunk, és így szóltunk: Az ügy a tied, és tudod, hogy nem mi választottuk a ránk eső részt, hanem te parancsoltad.
Chapter 12—Publishing and Traveling
In June, 1849, the way was opened for us to make our home for a time at Rocky Hill, Connecticut. Here, on the 28th of July, our second child, James Edson, was born. {1T 87.1}
While we were living at this place, my husband was impressed that it was his duty to write and publish the present truth. He was greatly encouraged and blessed as he decided thus to do. But again he would be in doubt and perplexity, as he was penniless. There were brethren who had means, but they chose to keep it. He at length gave up in discouragement, and decided to look for a field of grass to mow. As he left the house, a burden was rolled upon me, and I fainted. Prayer was offered for me, and I was blessed, and taken off in vision. I saw that the Lord had blessed and strengthened my husband to labor in the field one year before; that he had made a right use of the means there earned; and that he would have a hundredfold in his life, and, if faithful, a rich reward in the kingdom of God; but that the Lord would not now give him strength to labor in the field, for He had another work for him; that he must walk out by faith, and write and publish the present truth. He immediately commenced to write, and when he came to some difficult passage, we would call upon the Lord to give us the true meaning of His word. {1T 87.2}
About the same time he began to publish a small sheet entitled, The Present Truth. The office of publication was at Middletown, eight miles from Rocky Hill, and he often walked this distance and back again, although he was then lame. When he brought the first number from the printing office, we all bowed around it, asking the Lord, with humble hearts and many tears, to let His blessing rest upon the feeble efforts of His servant. He then directed the papers to all he thought would read them, and carried them to the post office in a carpetbag. Every number was taken from Middletown to Rocky Hill, and always before preparing them for the post office, we spread them before the Lord, and with earnest prayers mingled with tears, entreated that His blessing might attend the silent messengers. Very soon letters came bringing means to publish the paper, and the good news of many souls embracing the truth. {1T 88.1}
With the beginning of this work of publishing, we did not cease our labors in preaching the truth, but traveled from place to place, proclaiming the doctrines which had brought so great light and joy to us, encouraging the believers, correcting errors, and setting things in order in the church. In order to carry forward the publishing enterprise, and at the same time continue our labors in different parts of the field, the paper was from time to time moved to different places. {1T 88.2}
In 1850 it was issued at Paris, Maine. Here it was enlarged, and its name changed to that which it now bears, The Advent Review and Sabbath Herald. The friends of the cause were few in numbers and poor in worldly wealth, and we were still compelled to struggle with poverty and great discouragement. Excessive labor, care, and anxiety, a lack of proper and nourishing food, and exposure to cold in our long winter journeys, were too much for my husband, and he sank under the burden. He became so weak that he could scarcely walk to the printing office. Our faith was tried to the utmost. We had willingly endured privation, toil, and suffering; yet our motives were misinterpreted, and we were regarded with distrust and jealousy. Few of those for whose good we had suffered, seemed to appreciate our efforts. We were too much troubled to sleep or rest. The hours in which we should have been refreshed with sleep, were often spent in answering long communications occasioned by envy; and many hours while others were sleeping we spent in agonizing tears, and mourning before the Lord. At length my husband said: “Wife, it is of no use to try to struggle on any longer. These things are crushing me, and will soon carry me to the grave. I cannot go any farther. I have written a note for the paper stating that I shall publish no more.” As he stepped out of the door to carry it to the printing office, I fainted. He came back and prayed for me; his prayer was answered, and I was relieved. {1T 89.1}
The next morning, while at family prayer, I was taken off in vision, and was shown concerning these matters. I saw that my husband must not give up the paper; for such a step was just what Satan was trying to drive him to take, and he was working through agents to do this. I was shown that we must continue to publish, and that the Lord would sustain us; that those who had been guilty of casting upon us such burdens would have to see the extent of their cruel course, and come back confessing their injustice, or the frown of God would be upon them; that it was not against us merely that they had spoken and acted, but against Him who had called us to fill the place He wished us to occupy; and that all their suspicion, jealousy, and secret influence was faithfully chronicled in heaven, and would not be blotted out until everyone who had taken a part in it should see the extent of his wrong course, and retrace every step. {1T 89.2}
The second volume of the Review was published at Saratoga Springs, New York. In April, 1852, we moved to Rochester, New York. At every step we were obliged to move out by faith. We were still crippled by poverty, and compelled to exercise the most rigid economy and self-denial. I will give a brief extract from a letter to Brother Howland’s family, dated April 16, 1852: “We are just getting settled in Rochester. We have rented an old house for one hundred and seventy-five dollars a year. We have the press in the house. Were it not for this, we should have to pay fifty dollars a year for office room. You would smile could you look in upon us and see our furniture. We have bought two old bedsteads for twenty-five cents each. My husband brought me home six old chairs, no two of them alike, for which he paid one dollar, and soon he presented me with four more old chairs without seating, for which he paid sixty-two cents. The frames are strong, and I have been seating them with drilling. Butter is so high that we do not purchase it, neither can we afford potatoes. We use sauce in the place of butter, and turnips for potatoes. Our first meals were taken on a fireboard placed upon two empty flour barrels. We are willing to endure privations if the work of God can be advanced. We believe the Lord’s hand was in our coming to this place. There is a large field for labor, and but few laborers. Last Sabbath our meeting was excellent. The Lord refreshed us with His presence.” {1T 90.1}
From time to time we went out to attend Conferences in different parts of the field. My husband preached, sold books, and labored to extend the circulation of the paper. We traveled by private conveyance, and stopped at noon to feed our horse by the roadside, and to eat our lunch. Then with paper and pencil, on the cover of our dinner box or the top of his hat, my husband wrote articles for the Review and Instructor. The Lord greatly blessed our labors, and the truth affected many hearts. {1T 91.1}
In the summer of 1853, we made our first journey to the State of Michigan. After publishing our appointments, my husband was prostrated with fever. We united in prayer for him, but though relieved, he still remained very weak. We were in great perplexity. Must we be driven from the work by bodily infirmities? Would Satan be permitted to exercise his power upon us, and contend for our usefulness and lives as long as we should remain in the world? We knew that God could limit the power of Satan. He might suffer us to be tried in the furnace, but would bring us forth purified and better fitted for His work. {1T 91.2}
Alone I poured out my soul before God in prayer that He would rebuke the disease and strengthen my husband to endure the journey. The case was urgent, and my faith firmly grasped the promises of God. I there obtained the evidence that if we should proceed on our journey to Michigan, the angel of God would go with us. When I related to my husband the exercise of my mind, he said that his own mind had been exercised in a similar manner, and we decided to go, trusting in the Lord. Every mile we traveled he felt strengthened. The Lord sustained him. And while he was preaching the word, I felt assured that angels of God were standing by his side to sustain him in his labors. {1T 91.3}
On this journey my husband’s mind was much exercised upon the subject of spiritualism, and soon after our return he engaged in writing the book entitled, Signs of the Times. He was still feeble, and could sleep but little, but the Lord was his support. When his mind was in a confused, suffering state, we would bow before God, and in our distress cry unto Him. He heard our earnest prayers, and often blessed my husband so that with refreshed spirits he went on with the work. Many times in the day did we thus go before the Lord in earnest prayer. That book was not written in his own strength. {1T 92.1}
In the winter and spring I suffered much from heart disease. It was difficult for me to breathe while lying down, and I could not sleep unless raised in nearly a sitting posture. My breath often stopped, and I often fainted. I had upon my left eyelid a swelling which appeared to be a cancer. It had been increasing gradually for more than a year, until it had become quite painful, and affected my sight. When reading or writing, I was forced to bandage the afflicted eye. I feared that it was to be destroyed by a cancer. I looked back to the days and nights spent in reading proof sheets, which had strained my eyes, and thought: “If I lose my eye and my life, they will be sacrificed to the cause of God.” {1T 92.2}
About this time a celebrated physician who gave counsel free visited Rochester, and I decided to have him examine my eye. He thought the swelling would prove to be a cancer. But upon feeling my pulse, he said: “You are much diseased, and will die of apoplexy before that swelling shall break out. You are in a dangerous condition with disease of the heart.” This did not startle me, for I had been aware that without speedy relief I must go down to the grave. Two other women who had come for counsel were suffering with the same disease. The physician said that I was in a more dangerous condition than either of them, and it could not be more than three weeks before I would be afflicted with paralysis. I asked if he thought his medicine would cure me. He did not give me much encouragement. I tried the remedies which he prescribed, but received no benefit. {1T 92.3}
In about three weeks I fainted and fell to the floor, and remained nearly unconscious about thirty-six hours. It was feared that I could not live, but in answer to prayer I again revived. One week later I received a shock upon my left side. I had a strange sensation of coldness and numbness in my head, and severe pain in my temples. My tongue seemed heavy and numb; I could not speak plainly. My left arm and side were helpless. I thought I was dying, and my great anxiety was to have the evidence in my sufferings that the Lord loved me. For months I had suffered continual pain in my heart, and my spirits were constantly depressed. I had tried to serve God from principle without feeling, but I now thirsted for the salvation of God, I longed to realize His blessing notwithstanding my physical suffering. {1T 93.1}
The brethren and sisters came together to make my case a special subject of prayer. My desire was granted; I received the blessing of God, and had the assurance that He loved me. But the pain continued, and I grew more feeble every hour. Again the brethren and sisters assembled to present my case to the Lord. I was so weak that I could not pray vocally. My appearance seemed to weaken the faith of those around me. Then the promises of God were arrayed before me as I had never viewed them before. It seemed to me that Satan was striving to tear me from my husband and children and lay me in the grave, and these questions were suggested to my mind: Can you believe the naked promise of God? Can you walk out by faith, let the appearance be what it may? Faith revived. I whispered to my husband: “I believe that I shall recover.” He answered: “I wish I could believe it.” I retired that night without relief, yet relying with firm confidence upon the promises of God. I could not sleep, but continued my silent prayer. Just before day I fell asleep. {1T 93.2}
I awoke at sunrise perfectly free from pain. The pressure upon my heart was gone, and I was very happy. Oh, what a change! It seemed to me that an angel of God had touched me while I was sleeping. I was filled with gratitude. The praise of God was upon my lips. I awoke my husband, and related to him the wonderful work that the Lord had wrought for me. He could scarcely comprehend it at first; but when I arose and dressed and walked around the house, he could praise God with me. My afflicted eye was free from pain. In a few days the swelling disappeared, and my eyesight was fully restored. The work was complete. {1T 94.1}
Again I visited the physician, and as soon as he felt my pulse, he said: “Madam, an entire change has taken place in your system; but the two women who visited me for counsel when you were last here are dead.” I stated to him that his medicine had not cured me, as I could take none of it. After I left, the doctor said to a friend of mine: “Her case is a mystery. I do not understand it.” {1T 94.2}
We soon visited Michigan again, and I endured long and wearisome journeys over the rough logways, and through mud sloughs, and my strength failed not. We felt that the Lord would have us visit Wisconsin, and arranged to take the cars at Jackson at ten in the evening. {1T 94.3}
As we were preparing to take the train, we felt very solemn, and proposed a season of prayer. And as we there committed ourselves to God, we could not refrain from weeping. We went to the depot with feelings of deep solemnity. On boarding the train, we went into a forward car, which had seats with high backs, hoping that we might sleep some that night. The car was full, and we passed back into the next, and there found seats. I did not, as usual when traveling in the night, lay off my bonnet, but held my carpetbag in my hand, as if waiting for something. We both spoke of our singular feelings. {1T 94.4}
The train had run about three miles from Jackson when its motion became very violent, jerking backward and forward, and finally stopping. I opened the window, and saw one car raised nearly upon end. I heard agonizing groans, and there was great confusion. The engine had been thrown from the track; but the car we were in was on the track, and was separated about one hundred feet from those before it. The baggage car was not much damaged, and our large trunk of books was uninjured. The second-class car was crushed, and the pieces, with the passengers, were thrown on both sides of the track. The car in which we tried to get a seat was much broken, and one end was raised upon the heap of ruins. The coupling did not break, but the car we were in was unfastened from the one before it, as if an angel had separated them. Four were killed or mortally wounded, and many were much injured. We could but feel that God had sent an angel to preserve our lives. {1T 95.1}
We returned to Jackson, and the next day took the train for Wisconsin. Our visit to that state was blessed of God. Souls were converted as the result of our efforts. The Lord strengthened me to endure the tedious journey. {1T 95.2}
August 29, 1854, another responsibility was added to our family in the birth of Willie. About this time the first number of the paper falsely called The Messenger of Truth was received. Those who slandered us through that paper had been reproved for their faults and errors. They would not bear reproof, and in a secret manner at first, afterward more openly, used their influence against us. This we could have borne, but some of those who should have stood by us were influenced by these wicked persons. Some whom we had trusted, and who had acknowledged that our labors had been signally blessed of God, withdrew their sympathy from us, and bestowed it upon comparative strangers. {1T 95.3}
The Lord had shown me the character and final come-out of that party; that His frown was upon those connected with that paper, and His hand was against them. And although they might appear to prosper for a time, and some honest ones be deceived, yet truth would eventually triumph, and every honest soul would break away from the deception which had held him, and come out clear from the influence of those wicked men; as God’s hand was against them, they must go down. {1T 96.1}
Again my husband’s health became very poor. He was troubled with cough and soreness of lungs, and his nervous system was prostrated. His anxiety of mind, the burdens which he bore in Rochester, his labor in the office, sickness and deaths in the family, the lack of sympathy from those who should have shared his labors, together with his traveling and preaching, were too much for his strength, and he seemed to be fast going down to a consumptive’s grave. That was a time of gloom and darkness. A few rays of light occasionally parted the heavy clouds, giving us a little hope, or we should have sunk in despair. It seemed at times that God had forsaken us. {1T 96.2}
The Messenger party framed all manner of falsehoods concerning us. These words of the psalmist were often brought forcibly to my mind: “Fret not thyself because of evildoers, neither be thou envious against the workers of iniquity. For they shall soon be cut down like the grass, and wither as the green herb.” Some of the writers of that sheet even triumphed over the feebleness of my husband, saying that God would take care of him, and remove him out of the way. When he read this as he lay sick, faith revived, and he exclaimed: “I shall not die, but live, and declare the works of the Lord, and may yet preach at their funeral.” {1T 96.3}
The darkest clouds seemed to shut down over us. Wicked men professing godliness, under the command of Satan were hurried on to forge falsehoods, and to bring the strength of their forces against us. If the cause of God had been ours alone, we might have trembled; but it was in the hands of Him who could say: “No one is able to pluck it out of My hands.” We knew that Jesus lived and reigned. We could say before the Lord: The cause is Thine, and Thou knowest that it has not been our own choice, but by Thy command, that we have acted the part we have in it. {1T 97.1}
*****
