péntek, július 30, 2021

Bizonyságtételek II. kötet - 15. Bt. - 1. Tapasztalataim leírása

15. bizonyságtétel (1868)

Bevezetés
Fivéreim és nővéreim aligha várják ilyen hamar bizonyságtételeimnek eme számát. Nekem azonban rengeteg személyes bizonyságtétel volt a kezemben, melyeket a következő oldalakon közlök. Amúgy sem ismerek megfelelőbb módot, hogy elétek tárjam nézeteimet az általános veszélyekről, tévedésekről, s azok kötelességéről, akik szeretik Istent, s megtartják parancsolatait, minthogy közöljem veletek a bizonyságtételeket. Talán nincs is közvetlenebb és erőteljesebb mód, hogy elétek tárjam, amit az Úr közölt velem.
Fontosnak találtam, hogy a tizennégyes szám még az általános értekezlet előtt eljusson hozzátok. Ezért sietve nyomtattuk ki az említett számot, mielőtt időm lett volna sajtó alá rendezni néhány eredetileg abba szánt fontos cikket. Nem is volt már igazán mindenre hely a tizennégyesben. Ezért – mivel elég anyag állt rendelkezésemre a 15. számhoz – azzal az imával bocsátom ezt a rendelkezésetekre, hogy Isten áldása kísérje, hogy szeretett népének üdvére váljék.

1. Tapasztalataim leírása
1868. február 7-től május 20-ig
Miután hazaérkeztünk, s megszűnt az utazgatás és munkálkodás serkentő hatása, nagyon megéreztük keleti körutunk fáradalmait. Sokan levélben kértek, hogy közöljem velük, amit az Úr tudomásomra hozott róluk. Sok más emberrel nem tudtam szót váltani, pedig sürgős és fontos volt az esetük. Kimerült voltam, ezért ez a tengernyi levelezés többnek tűnt, mint amit el tudnék viselni. Csüggedés támadt rám, gyöngélkedtem, s néhány napig így is maradtam, gyakori ájulások közt hánykolódva. Ebben a testi és lelki állapotban kétségem támadt, hogy valóban kötelességem lenne annyit írni annyi embernek, akik közül jó néhány nagyon méltatlan volt. Az volt hát a benyomásom, hogy minden bizonnyal valahol tévedés csúszott a dologba.
Február 5-én Andrews testvérünk hirdette az igét a gyülekezetben. De én egész este csak el-elájultam, kifogytam a lélegzetből annyira, hogy férjemnek kellett támogatnia. Mikor Andrews testvér visszatért az összejövetelről, külön imaórát tartottak értem, s én kissé magamhoz tértem. Akkor éjjel jól aludtam, reggelre pedig, noha gyönge voltam, mégis csodásán megkönnyebbültnek és felbátorítottnak éreztem magamat. Azt álmodtam, hogy valaki egész vég fehér vásznat helyezett elém, hogy varrnék abból ruhát mindenféle méretű, jellemű és életkörülményű személyeknek. Felszólított, hogy szabjam ki nekik, s legyen kész, mire érte jön. Az volt a benyomásom, hogy sokan, akiknek ruhát kellett szabnom, méltatlanok. Megkérdeztem, hogy ez lesz-e az utolsó vég, amelyet ki kell szabnom. Azt a választ kaptam, hogy ezután további végek következnek.
Levert ez a tengernyi rám váró munka. Kijelentettem, hogy már több mint húsz éve szabom a ruhákat, mégsem becsülik meg fáradozásomat. Azt sem látom, hogy eredménnyel járna. Külön említettem egy nőt, aki számára a szövet kézbesítője ruhát rendelt. Kijelentettem, hogy az illető nem becsüli meg a ruhát, kár az időért, kár az anyagért is, mert szegény, ostoba és rendetlen, gyorsan bepiszkolná a ruhát.
Az illető így felelt: „Szabd ki az öltönyüket. Ez a kötelességed, enyém a veszteség, nem a tied. Isten másképp lát, mint az ember. Eléd helyezi a munkát, amit el akar végeztetni. Nem tudhatod, melyik virul majd, ez, vagy amaz. Végül ki fog derülni, hogy sok ilyen szegény lélek bejut az Isten országába, míg mások, akiket az Úr az élet minden áldásával kitüntetett – jó képességgel, kellemes környezettel, megadva nekik a javulás minden elképzelhető lehetőségét – ki fognak maradni onnan. Kiderül majd, hogy e szegény lelkek, akik teljesen a rendelkezésükre állt halvány fény szerint éltek, s jól kiaknázták korlátolt lehetőségeiket, jóval Istennek tetszőbben éltek, mint sok teljes világosságnak és jelentős lehetőségeknek örvendező ember.”
Akkor felemeltem a sok szabástól elkérgesedett kezem, s azt mondtam, hogy visszariaszt e feladat. De ő csak megismételte: „Szabd ki a ruhákat; nem jött még el szabadulásod.”
Nagy fáradtan fel álltam, hogy nekilássak. S íme, fényes olló hevert előttem, azt kezdtem használni. Fáradságom és csüggedésem nyomban eltűnt, az olló csaknem magától vágott, s kevés fáradsággal ruhát ruha után szabtam ki.

TELJES Bizonyságtételek I. kötet

Letöltési lehetőségek:
Ezen bejegyzések pdf-be fűzve: PDF

Szolokmai Adventista Gyülekezet oldaláról:
Bizonyságtételek 1. kötet

Bejegyzéseink online, az 1. kötet, angolul és magyarul:
http://miskolckerak.blogspot.hu/search/label/Bizonyságtételek%20I.%20kötet

Online az Ellen White könyvtár oldalán: http://www.white-konyvtar.hu/konyv/1-bizonysagtetelek-1-kotet



Appendix
As an aid to an understanding of the circumstances which led to the giving of certain testimonies, the following notes have been prepared by the Trustees of the Ellen G. White Publications. {1T 713.1}
Page 116, “Time to Begin the Sabbath”—For a period of about ten years Sabbathkeeping Adventists observed the Sabbath from 6 P. M. Friday to 6 P. M. Saturday. Elder Joseph Bates in his first pamphlet on the perpetuity of the Sabbath of the fourth commandment, published in 1846, had given reasons for the supposed scriptural support for the observance of the Sabbath in this way. He cited the parable of the laborers in the vineyard, the last group of which had been called at “the eleventh hour” of the day and had wrought but one hour. The reckoning was made with them “when even was Come.” Matthew 20:6, 8, 12. Comparing this with Christ’s question, “are there not twelve hours in the day?” He argued that the “even” began with the twelfth hour, or six o’clock, reckoning with equatorial time or the beginning of the sacred year. Respect for his years and experience and his godly life may have been the main reasons for accepting his conclusions without further investigation{1T 713.2}

Reményik Sándor: Gyógyíts meg!


Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Nézd: elszárad a fám,
A testem-lelkem fája…
De épek még a gyökerek talán.
A tompa, tunya tespedés alatt,
Gyökereimben: érzem magamat,
És ott zsong millió melódiám.

Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Hiszen − nem is éltem igazában.
Csak úgy éltem, mint lepke a bábban,
Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben:
Rólam gondolt roppant gondolatod
Torz árnyékaképpen.

Egy kóbor szellő néha-néha
Valami balzsam illatot hozott.
Akkor megéreztem: ez az élet,
S megéreztem a Te közelléted, −
S maradtam mégis torz és átkozott.

Én Istenem, gyógyíts meg engemet.
Én szeretni és adni akarok:
Egy harmatcseppért is − tengereket.
S most tengereket látok felém jönni,
És nem maradt egy könnyem − megköszönni.

kedd, július 20, 2021

Newton és a teremtés

Newton és a teremtés
„Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.”
Az emberiség egyik legnagyobb zsenije Newton, nagyon sokat vitatkozott tudós barátaival a világegyetem és a világ eredetéről, keletkezéséről. Vitáik szinte vég nélküliek voltak, mert Newton kitartott elmélete mellett: a világ létrejötte nem lehet a véletlen műve, az életben tapasztalt csodás elrendeződés azt feltételezi, van valami értelem e mögött. Persze tudós barátai, akik a véletlen, és a „nagy robbanás" elméletét vallották magukénak, szintén erősen érveltek álláspontjaik mellett. 
Newtonnak elege lett ebből és egy olyan tettre szánta el magát, ami azóta is híres. 

Készített egy mozgatható modellt a Naprendszerről, olyat, amit egy kar segítségével lehetett forgatni. Középen a Nap, s körülötte a bolygók, melyek a forgatás következtében szépen forogtak a Nap körül. Amikor eljött a nap, melyen tudós barátaival találkozni szokott, kitette a makettet az előszobába és átment egy másik helységbe. A többiek megérkeztek, mind nagyon elcsodálkoztak a látottakon, s nem győzték dicsérni az alkotást. 

Amikor Newton belépett, rögtön nekiestek és faggatták:
- Ki csinálta ezt?
− Honnan van, hiszen ez fantasztikusan jó modell! - ujjongtak.
Newton így válaszolt:
− Fogalmam sincs! El sem tudom képzelni, hiszen, amikor előbb ebben a szobában voltam, még nem volt itt. De egy érdekes esetre felfigyeltem, míg a másik szobában voltam! Hallottam, hogy innen nagy durranások és zajok hallatszanak, mintha valami nagy robbanás történt volna. Idejöttem és akkor vettem észre én is ezt az alkotást. Nem tudtam másra gondolni, hogy véletlenül keletkezhetett, valami ismeretlen ok következtében.
− Na, ne néz minket ilyen ostobának! − fakadtak ki a tudósok.
− Csak nem képzeled, hogy elhisszük ezt a képtelenséget! Ez nem keletkezhetett magától, ezt valaki készítette. Te voltál?

Newton elmosolyodott és így válaszolt:
− Milyen ostobák vagytok! Kételkedtek abban, hogy ez a modell nem jöhetett így létre, azt állítjátok, valaki készítette. Pedig ez nem más, mint annak a tökéletlen mása, aminek a keletkezését illetőleg nem fogadjátok el az értelem jelenlétét. Ha e modell elkészítéséhez értelem és intelligencia szükséges, akkor miért gondoljátok, hogy az eredetihez, a Naprendszerhez nem szükségeltetett?