Rónay György versei II.

Részlet Az élő Rónay c. kötetből:

Rónay György egész ciklusokra való négysorost írt az 1960-as és 70-es években, két szépséges magyar táj igézetében. Az egyik, ahol nyarait töltötte, a Balaton déli része, Balatonszárszó. Magam is voltam egyszer ott, amikor meglátogattam nyaralójukban. Az őszöket a Mátrában, Bagolyirtáson, egyházi üdülőben töltötte. Ezek a négysorosok számukban kötetnyire rúgnak. Ezért, amikor hatvanéves lett, a rá mindig figyelő, őt megkülönböztetett szeretettel figyelő pályatárs, Weöres Sándor egy négysorossal köszöntötte. Mondanunk sem kell, Weöres még Rónaynál is több négysorost írt, külön kötetet is megjelentetett belőlük, ahogy szonettjeiből is. Nyelvi virtuozitás ez, hiszen a „megért” igének csak egy számában és személyében játszhatunk így.

Weöres Sándor: Rónay Györgynek

A hatvan év, mit mindketten megértünk


nem jelenti, hogy gyümölcsként megértünk,


azt sem, hogy már mindent bölcsen megértünk, 

legföljebb egy garast mégis megértünk.

Rónay György a következőképpen „hálálta meg” a fenti versikét:

Weöres Sándornak

Hatvan évet ha megértünk, 

legalább már annyit értünk: 

ami kár ért, az is – értünk. 

Sebeinkből lett a vértünk.

 

Rónay György versei I.

Rónay György alábbi versei nem voltak eddig fellelhetők az interneten, ezért közzéteszünk belőlük párat:

Mozart

Én is csak a földre születtem,
az öröm mégis elkerül.
Árván didergek jég egemben,
halálig reménytelenül.

Kezem kinyúlik s visszaretten,
mert amiért nyúlt, elmerül.
Tudjátok, milyen türhetetlen
az égben élni emberül?

Gyönggyé fagyott a könny szememben,
s tündérek táncolnak szivemben,
ha kínomban kiáltanék.

Irgalom! Mentsetek meg engem!
mert nyomban elpattan az ég.
S a boldogság is buborék.

1958. január

Mózes

Bölcsőben ringtam, forgó vizeken,
vadul sodort haragod folyamárja,
míg ki nem vetett hullámod a sásba
s ott nem hagyott egy nádas szigeten.

Megtalált, fölvett, táplált kegyesen
irgalmasságod fáraó-leánya.
Nem hagytál belefúlnom a halálba,
mert valami szándékod volt velem.

Fölserdültem és addig bujdokoltam,
míg elém álltál a csipkebokorban.
„Ki vagy?” – kérdeztem, – „Az Aki Vagyok.”

Negyven éve járok a pusztaságban.
Népem nincs már, Kánaánt nem találtam.
De mutasd meg földed, ha meghalok.