Miért született Jézus a földre?
Jézus Krisztus születésének emlékünnepe a keresztény világ egyik legjelesebb eseménye, amelyről évente megemlékezünk. Azonban sokkal kevésbé közismert az, hogy mi volt a karácsonykor oly gyakran felidézett eseménysorozat célja.
Miért volt egyáltalán szüksége az emberiségnek megváltóra? Írásunkban e kérdésekre igyekszünk megválaszolni, miközben felvázoljuk Jézus világrajövetelének körülményeit, a történelmi háttérrel egyben.
A korabeli állapotokról szóló feljegyzések nem ringatnak minket illúziókba. Jézus baljóslatú történelmi időszakban jött el e világra. A zsidó nép – amelynek soraiba Jézus megszületett, s amely a Messiás (héberül: Felkent, azaz Isten által elküldött Szabadító) születéséről szóló próféciákat is őrizte – évszázadok óta idegen uralom alatt élt. A rómaiak a zsidó nép ősellenségének, „riválisának” számító edomiták közül származó uralkodót, Nagy Heródest ültették a nép nyakára. Heródes kétségkívül tehetséges államférfi, ugyanakkor rendkívül hatalomféltő, kegyetlen ember volt, aki saját feleségét, sőt fiait sem habozott megölni, ha általuk látta veszélyeztetve a hatalmát. Kegyetlenkedéseit Josephus Flavius is megörökítette A zsidók története című nagyszabású művében.
A rómaiak jelenléte és a prokurátorok visszaélései csak tovább táplálták az alávetettség évszázadai alatt felerősödött messiási reményeket. Fontos megjegyezni, hogy e várakozások inkább politikai uralkodóra, semmint egy olyan lelki szabadítóra irányultak, amilyenről az ószövetségi próféciák jövendöltek (e próféciákkal a későbbiekben foglalkozunk). E várakozások különösen a farizeusok körében voltak felfokozottak. A farizeusi irányzat a mózesi törvény érvényesítését tűzte ki célul, s ennek érdekében különböző – akkor még csak szóban létező, s nemzedékről nemzedékre átörökített – rendelkezésekkel bástyázták körül a törvényt, amelyek a közemberek számára szinte áttekinthetetlenül bonyolultak voltak. A farizeusok a megtisztulás érdekében különböző szertartásokat is végeztek (pl. az edények megtisztítása, vagy a rituális kézmosás), amelyek a bűntől való elkülönülésüket voltak hivatottak kifejezni. Hasonló céllal tartották távol magukat a nép megbélyegzett rétegeitől (pl. vámszedők, parázna nők, leprások, stb.), tudniillik nehogy „beszennyeződjenek”. Velük szemben álltak a szadduceusok, akik a római hatalom kegyeit kereső, arisztokrata réteget alkották, és befolyásukat növelte, hogy Jézus korában közülük kerültek ki a főpapok, akik a Főtanácsban (Szanhedrin), a zsidóság legfőbb bírói testületében elnököltek. A Főtanács tagjai túlnyomórészt a farizeusok és a szadduceusok soraiból kerültek ki. A farizeusok igen nagy befolyást gyakoroltak a zsidó nép vallási életére, törvényszemléletük határozta meg a hivatásos írástudók írásértelmezését is. A szadduceusok ezzel szemben hatalomvágyuk és világiasságuk miatt igen népszerűtlenek voltak a nép körében.
E háttéren érthető, hogy az emberek egy része szkeptikusan viszonyult a vallási kérdésekhez, és a korszellemhez igazodva inkább a világi érvényesülésben kereste élete értelmét, míg mások a farizeusok által képviselt, sok tekintetben túlbuzgó vallásossághoz vonzódtak, hő messiási reményeket dédelgettek, ámde az ő messiásképükben egy szabadságharcos népvezérre lehet ráismerni. Az evangéliumok tanúsága szerint ugyanakkor csupán egy kisebb embercsoport ragaszkodott továbbra is az ószövetségi próféciák által megjövendölt lelki szabadító ígéreteihez. Ők nem egy hatalomváltástól remélték a rossz, az igazságtalanságok és a visszaélések felszámolását (a fentiekből látható is, hogy egyik hatalomtól sem várhattak túl sok jót), hanem attól, amit az egyik legjelentősebb ószövetségi próféta, Ésaiás jövendölt meg a majdani megváltóról: „Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lesz, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének! Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége a Dávid trónján és királysága felett, hogy fölemelje és megerősítse azt jogosság és igazság által mostantól mindörökké. A seregek Urának buzgó szeretete cselekszi ezt!“
Ez a prófécia is uralkodóként mutatja be az eljövendő Messiást, de ez az uralom merőben más természetű, mint a földi uralkodók erőszakkal és elnyomással fenntartott uralma: akiről a prófécia szól, az a „békesség” fejedelme lesz, és országlása „jogosságon és igazságon” alapul. Azonkívül a próféta Istenként beszél róla, ami egyértelműen jelzi, hogy az eljövendő szabadító azonos a menny Urával, aki ugyanakkor csodálatos módon kisgyermekként születik a földre és emberként él kortársai között. Jelleméről is szép bizonyságot tesz a próféta: „És származik egy vesszőszál Isai törzsökéből, és gyökereiből egy virágszál növekedik. Akin az Úrnak lelke megnyugszik; bölcsességnek és értelemnek lelke, tanácsnak és hatalomnak lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke. És gyönyörködik az Úr félelmében, és nem szemeinek látása szerint ítél, és nem füleinek hallása szerint bíráskodik. Igazságban ítéli a gyöngéket, és tökéletességben bíráskodik a föld szegényei felett” (Ésa 11,1–4). E prófécia is azt emeli ki, hogy a megjövendölt Messiás az egyedül Istenre jellemző irgalmassággal és igazságossággal viszonyul mindenkihez, különösen a „gyöngékhez” és „szegényekhez” – azokhoz tehát, akiknek lelki rászorultsága a legnyilvánvalóbb, és akik mellett az emberek általában közönyösen elmennek, rosszabb esetben lenézik őket.
Az idézett szakasz azzal kezdődik, hogy a Messiás Dávid magvából származik, az ő vér szerinti leszármazottja lesz, és uralma is mintegy Dávid igazságos uralmának magasabb szinten történő folytatása lesz. Azért emlegeti őt a jövendölés Dávid utódjaként, mert Dávid – minden emberi hibája ellenére is – „etalonként” szolgált Izrael mindenkori királyai számára, az ő idejében valósulhatott meg Izrael életében leginkább egy uralkodón keresztül Isten akarata. A Messiásnak is Istent kellett képviselnie a földön, mert az embereknek arra volt szükségük, hogy közvetlenül szemlélhessék az Ő igazságos, irgalmas jellemét, és közvetlen, élő kapcsolatba kerüljenek vele. Ez volt az egyik oka annak, hogy a szabadítónak emberként kellett a világra születnie, hiszen isteni mivoltában képtelenek lettek volna elviselni jelenlétét, ezért isteni jellemét emberi formába kellett „öltöztetnie”. A másik hasonlóan fontos ok az volt, hogy az emberi természetet érő kísértéseket is meg kellett tapasztalnia, hogy ezeket legyőzve jusson tökéletességre. Ezért született Dávid magvából, így kapcsolódva az emberi nemzetséghez. A párhuzamot az is aláhúzta, hogy Jézus Betlehemben született meg, amely Dávid szülővárosa is volt.
Jézus – i. e. 5 végére datálható – születése előtt illetve közvetlenül utána számos ünnepélyes kijelentés hangzott el, és magát a születést is természetfölötti események kísérték. Ezekkel az eseményekkel és azok miértjével foglalkozunk a továbbiakban.
Jézus születését előzetesen mennyből küldött angyal adta a szülők tudtára: külön Józsefnek és külön Máriának, de lényegében azonos tartalommal. Jézus születésének bejelentése – ahogy korábban majdani előfutára, Keresztelő Jánosé is – nemcsak a híradás célját szolgálta, hanem mintegy meghívás volt a szülők számára. Megbízatásukat személyesen, hitből kellett elfogadniuk. Ez fejeződött ki Mária nevezetes válaszában, amit Gábriel angyalnak adott: „Ímhol az Úrnak szolgálója, legyen nékem a te beszéded szerint” (Lk 1,38). Józsefnek meg kellett vívnia saját kételyeivel is, amikor a még menyasszony Mária „viselősnek találtatott a Szentlélektől” (Mt 1,18). Az angyal ugyanis kijelentette neki, hogy Mária várandóssága természetfölötti csoda eredménye, születendő fia a Szentlélektől fogant, csodálatos, emberileg megmagyarázhatatlan módon. A Szentírás tiszteletreméltó, hívő emberekként mutatja be Máriát és Józsefet, ugyanakkor azt is érzékelteti, hogy hozzánk hasonló emberek voltak. Az Írás nem kivételezett helyzete miatt mondja boldognak Máriát, hanem Isten beszéde iránt tanúsított hitéért és engedelmességéért (Lk 1,27–28, vö. Lk 11,27–28).
Az, hogy Jézus szűztől született, nem az emberek figyelmének felkeltésére szánt látványos csoda volt. Isten inkább elrejtette ezt a tényt azzal, hogy Józsefet Mária férjéül rendelte, így ő a gyermek Jézus nevelőszülője lett. Jézus rendkívüli születése szükségszerű volt, mivel Isten fia „öröktől fogva” (Mik 5,2) létező személyiségének kellett egyesülnie az emberi természettel, és ehhez egy földi anya méhében kellett megfogannia. Az angyal mindössze ennyit mondott Máriának: „A Szentlélek száll tereád és a Magasságos ereje árnyékoz meg téged.” (Lk 1,35).
Máté evangéliuma 2,22–23 kiemeli, hogy Jézus különleges születésében messiási prófécia teljesedett be (vö. Ésa 7,14–16). Ez az ígéret ún. kettős prófécia volt, amely egy korabeli helyzetre is vonatkozott, de jövendölés is rejlett benne. Az ígéret szerint Isten maga ad majd jelet, mert ő maga cselekszik valami különös dolgot: földi anyától születik egy olyan gyermek, akinek „a neve Immánuel”, azaz „velünk az Isten” (vagy: „közöttünk az Isten”). A gyermek neve volt a leghangsúlyosabb a jövendölésben, ez hordozta a fő mondanivalót. Ám csak évekkel később, amikor Jézus megkezdte földi szolgálatát, tárult fel igazán e név valódi jelentősége.
A Máténak adott kijelentés azt a felszólítást is magában foglalta, hogy a gyermek neve Jézus legyen, indoklásul pedig a következő hangzott el: „mert ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből”. Jézus nevének (héberül: Jehósua, rövidítve: Jésua) eredeti jelentése ugyanis: szabadító. Ez a jövendölés Jézus szolgálatának legfontosabb, végső célját vetítette előre: szolgálata által bemutatja Isten jellemét, a kereszten pedig, a helyettes áldozat elszenvedése által elszenvedi a bűn büntetését, és ezzel utat nyit az embernek egy megújult, bűntelen életre. A szabadítás tehát nem a zsidó nép idegen uralom alóli felszabadítását jelentette, hanem valami sokkal nagyobbat: azt, hogy Jézus az embert mintegy önmagától, saját rossz, elhibázott életétől szabadítja meg – és ez olyan szabadság, amelyet külső eszközökkel lehetetlen lenne elérni, ugyanakkor tartós, állandó belső változást hoz, amely előbb-utóbb a környezetben is pozitív, erjesztő hatást gyakorol.
Ha mindezeket meggondoljuk, még elevenebben tárul fel előttünk, mit élhettek át az egyszerű, de hívő pásztorok a Betlehem környéki mezőn, Jézus születésének éjszakáján (Lk 2,8–17). Júdea és Betlehem lakosai közönyösek voltak, noha az ószövetségi jövendölések tanulmányozása nyomán élénk várakozásnak kellett volna áthatnia őket. Isten angyalai csak a mezei pásztorokkal oszthatták meg saját örömüket, és nekik nyilatkoztathattak ki valamit az ünnepélyes esemény jelentőségéből. Az angyalok tudták, hogy ki született meg, és mi a jelentősége ennek az eseménynek. Hálával dicsérték Istent, kifejezve az emberek iránt megnyilatkozó mennyei kegyelem feletti örömüket.
Egyszerű, idős hívő ember volt Simeon és Anna is, akik mintegy negyven nappal később a templomban, Jézus elsőszülöttként való bemutatásakor tettek bizonyságot róla, hogy a gyermek maga a megígért Messiás. (Történetüket Lukács evangéliuma 2,22–38-ban olvashatjuk.) Különös jelentősége volt az agg Simeon próféciájának: az éppen megszületett gyermek által valósul meg Isten szabadítása, ez a kis csecsemő maga az üdvösség, mert általa teljesül a megváltásra vonatkozó összes ígéret. Ő nem csupán Izrael, hanem valamennyi nép számára Isten világossága lesz. A bűn világa azonban szembeszegül vele, heves küzdelem alakul ki körülötte. Egyértelmű jövendölés volt a gyermek földi sorsáról az a kijelentés is, hogy az, ami történni fog vele – a kereszthalál és az ezt megelőző szenvedés –, éles tőr lesz az együtt érző anyai szívnek. Személye, szolgálata és sorsa különleges meghasonlást idéz elő, de ez a krízis feltámadáshoz és gyógyuláshoz vezet. Simeon tömör kijelentése mindezeket magában foglalta.
Nem sokkal ez után érkezhettek a napkeleti bölcsek, akik feltehetően perzsa-babiloni tudósok voltak. Ezek a papok és csillagászok vagyonos és művelt emberek voltak. Ismert lehetett körükben az egykori mezopotámiai prófétától, Bálámtól származó jövendölés, amely szerint „csillag származik Jákóbból és királyi pálca támad Izraelből” (4Móz 24,17). Az ószövetségi iratok görög nyelven is ismertek és elérhetőek voltak a művelt rétegek számára, hiszen az Ószövetség görög fordítása, a Septuaginta már elterjedt ekkorra.
Valószínűleg főként a bálámi prófécia alapján ismerték fel és követték a Messiás-király születését jelző csillagot. Az evangéliumban azt olvassuk e csillagról, hogy végig vezette a bölcseket, előttük ment Jeruzsálemtől Betlehemig, és „megállt a hely fölött, ahol a gyermek volt” (Mt 2,9). Ez nem lehetett csillagászati jelenség, inkább azt feltételezhetjük, hogy valójában angyalok csapata vezette a bölcseket, ők csak annak fényességét látták, és rendkívüli csillagnak vélték (vö. Mt 2,2). A betlehemi pásztorokkal, valamint Simeonnal és Annával ellentétben ezek az előkelő látogatók a pogány világ és a művelt rétegek képviselői voltak. Érkezésük azt vetítette előre, hogy a Messiás-király születése nem csak Izraelt érinti, hanem reménységet jelent az egész világ számára is – azok számára tehát, akik Izrael népével ellentétben nem birtokolták az isteni kinyilatkoztatásokat és ígéreteket.
A bölcsek jövetele felkeltette Jeruzsálem és a királyi udvar érdeklődését is. Jobban mondva fellobbantotta Heródes féltékenységét és gyanakvását. A betlehemi gyermekgyilkosságról nincs más történelmi adatunk a bibliai leíráson kívül, ám Heródes jelleme és cselekedetei ismeretében nagyon is elképzelhető a történet: minden két éven aluli gyermeket megöletett Betlehemben és a környező helységekben.
A bölcsek gazdag ajándéka lehetőséget adott Józsefnek és Máriának arra, hogy a gyermek Jézussal Egyiptomba meneküljenek Heródes gyilkos féltékenysége elől, és ott tartózkodjanak egy ideig. Amikor József – az evangéliumi feljegyzés szerint ugyancsak isteni felszólításra – visszatért Palesztinába, nem mert Betlehembe és Júdea területére menni, mert meghallotta, hogy ott a korábban már említett, ugyancsak kegyetlenségéről hírhedt Arkhelaosz nevű fia uralkodik, inkább a galileai Názáretbe ment. E rossz hírű, erkölcstelenségéről híres városban (lásd Jn 1,47) nőtt fel Jézus, az itt tapasztalt negatív környezeti hatások ellenében alakította ki jellemét úgy, hogy nem volt benne bűn (lásd pl. Jn 14,30; Zsid 4,15; 1Pt 2,22, stb.).
Összefoglalva tehát elmondható, hogy Jézus születése önmagában még nem teljesítette be a Messiásra vonatkozó jövendöléseket, csupán előrevetítette teljesedésüket, ugyanakkor Isten felhasználta ezt az eseményt arra, hogy a szabadítást várókban megerősítse az ígéretek bizonyos voltát. Emellett ráirányította a figyelmet arra, hogy a születendő gyermek Isten maga emberi alakban, aki egyszerre szemlélteti majd Isten jellemét és kapcsolódik eltéphetetlen szállal a megváltandó emberiséghez. Ezt a két tényt foglalja össze tömören a János evangéliuma elején található kijelentés, melyet befejezésül idézünk: “És az Ige testté lett, és lakozott miközöttünk, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal” (Jn 1,14).
A korabeli állapotokról szóló feljegyzések nem ringatnak minket illúziókba. Jézus baljóslatú történelmi időszakban jött el e világra. A zsidó nép – amelynek soraiba Jézus megszületett, s amely a Messiás (héberül: Felkent, azaz Isten által elküldött Szabadító) születéséről szóló próféciákat is őrizte – évszázadok óta idegen uralom alatt élt. A rómaiak a zsidó nép ősellenségének, „riválisának” számító edomiták közül származó uralkodót, Nagy Heródest ültették a nép nyakára. Heródes kétségkívül tehetséges államférfi, ugyanakkor rendkívül hatalomféltő, kegyetlen ember volt, aki saját feleségét, sőt fiait sem habozott megölni, ha általuk látta veszélyeztetve a hatalmát. Kegyetlenkedéseit Josephus Flavius is megörökítette A zsidók története című nagyszabású művében.
| A király i. e. 4 tavaszán bekövetkezett halála után három fia – Arkhelaosz, Antipás és Fülöp – osztozott az országon. A Júdea fölött uralkodó Arkhelaosz haladt leginkább atyja nyomdokain, s kegyetlenkedését a nép idővel annyira megelégelte, hogy i. sz. 6-ban követséget menesztett Augustus császárhoz, kérve, hogy fossza meg őt hatalmától. A császár teljesítette kérésüket, száműzte, Arkhelaoszt, s ettől kezdve Júdeát a császárnak közvetlen számadással tartozó római tisztségviselők, ún. prokurátorok irányították, akik olykor szintén nem riadtak vissza a zsidó nép kizsákmányolásától, és a mind gyakoribbá váló lázongásokat egyre kegyetlenebb eszközökkel torolták meg. (A Jézus Krisztust később halálra ítélő Poncius Pilátus is a prokurátorok egyike volt.) |
A rómaiak jelenléte és a prokurátorok visszaélései csak tovább táplálták az alávetettség évszázadai alatt felerősödött messiási reményeket. Fontos megjegyezni, hogy e várakozások inkább politikai uralkodóra, semmint egy olyan lelki szabadítóra irányultak, amilyenről az ószövetségi próféciák jövendöltek (e próféciákkal a későbbiekben foglalkozunk). E várakozások különösen a farizeusok körében voltak felfokozottak. A farizeusi irányzat a mózesi törvény érvényesítését tűzte ki célul, s ennek érdekében különböző – akkor még csak szóban létező, s nemzedékről nemzedékre átörökített – rendelkezésekkel bástyázták körül a törvényt, amelyek a közemberek számára szinte áttekinthetetlenül bonyolultak voltak. A farizeusok a megtisztulás érdekében különböző szertartásokat is végeztek (pl. az edények megtisztítása, vagy a rituális kézmosás), amelyek a bűntől való elkülönülésüket voltak hivatottak kifejezni. Hasonló céllal tartották távol magukat a nép megbélyegzett rétegeitől (pl. vámszedők, parázna nők, leprások, stb.), tudniillik nehogy „beszennyeződjenek”. Velük szemben álltak a szadduceusok, akik a római hatalom kegyeit kereső, arisztokrata réteget alkották, és befolyásukat növelte, hogy Jézus korában közülük kerültek ki a főpapok, akik a Főtanácsban (Szanhedrin), a zsidóság legfőbb bírói testületében elnököltek. A Főtanács tagjai túlnyomórészt a farizeusok és a szadduceusok soraiból kerültek ki. A farizeusok igen nagy befolyást gyakoroltak a zsidó nép vallási életére, törvényszemléletük határozta meg a hivatásos írástudók írásértelmezését is. A szadduceusok ezzel szemben hatalomvágyuk és világiasságuk miatt igen népszerűtlenek voltak a nép körében.E háttéren érthető, hogy az emberek egy része szkeptikusan viszonyult a vallási kérdésekhez, és a korszellemhez igazodva inkább a világi érvényesülésben kereste élete értelmét, míg mások a farizeusok által képviselt, sok tekintetben túlbuzgó vallásossághoz vonzódtak, hő messiási reményeket dédelgettek, ámde az ő messiásképükben egy szabadságharcos népvezérre lehet ráismerni. Az evangéliumok tanúsága szerint ugyanakkor csupán egy kisebb embercsoport ragaszkodott továbbra is az ószövetségi próféciák által megjövendölt lelki szabadító ígéreteihez. Ők nem egy hatalomváltástól remélték a rossz, az igazságtalanságok és a visszaélések felszámolását (a fentiekből látható is, hogy egyik hatalomtól sem várhattak túl sok jót), hanem attól, amit az egyik legjelentősebb ószövetségi próféta, Ésaiás jövendölt meg a majdani megváltóról: „Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lesz, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének! Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége a Dávid trónján és királysága felett, hogy fölemelje és megerősítse azt jogosság és igazság által mostantól mindörökké. A seregek Urának buzgó szeretete cselekszi ezt!“
Ez a prófécia is uralkodóként mutatja be az eljövendő Messiást, de ez az uralom merőben más természetű, mint a földi uralkodók erőszakkal és elnyomással fenntartott uralma: akiről a prófécia szól, az a „békesség” fejedelme lesz, és országlása „jogosságon és igazságon” alapul. Azonkívül a próféta Istenként beszél róla, ami egyértelműen jelzi, hogy az eljövendő szabadító azonos a menny Urával, aki ugyanakkor csodálatos módon kisgyermekként születik a földre és emberként él kortársai között. Jelleméről is szép bizonyságot tesz a próféta: „És származik egy vesszőszál Isai törzsökéből, és gyökereiből egy virágszál növekedik. Akin az Úrnak lelke megnyugszik; bölcsességnek és értelemnek lelke, tanácsnak és hatalomnak lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke. És gyönyörködik az Úr félelmében, és nem szemeinek látása szerint ítél, és nem füleinek hallása szerint bíráskodik. Igazságban ítéli a gyöngéket, és tökéletességben bíráskodik a föld szegényei felett” (Ésa 11,1–4). E prófécia is azt emeli ki, hogy a megjövendölt Messiás az egyedül Istenre jellemző irgalmassággal és igazságossággal viszonyul mindenkihez, különösen a „gyöngékhez” és „szegényekhez” – azokhoz tehát, akiknek lelki rászorultsága a legnyilvánvalóbb, és akik mellett az emberek általában közönyösen elmennek, rosszabb esetben lenézik őket.
Az idézett szakasz azzal kezdődik, hogy a Messiás Dávid magvából származik, az ő vér szerinti leszármazottja lesz, és uralma is mintegy Dávid igazságos uralmának magasabb szinten történő folytatása lesz. Azért emlegeti őt a jövendölés Dávid utódjaként, mert Dávid – minden emberi hibája ellenére is – „etalonként” szolgált Izrael mindenkori királyai számára, az ő idejében valósulhatott meg Izrael életében leginkább egy uralkodón keresztül Isten akarata. A Messiásnak is Istent kellett képviselnie a földön, mert az embereknek arra volt szükségük, hogy közvetlenül szemlélhessék az Ő igazságos, irgalmas jellemét, és közvetlen, élő kapcsolatba kerüljenek vele. Ez volt az egyik oka annak, hogy a szabadítónak emberként kellett a világra születnie, hiszen isteni mivoltában képtelenek lettek volna elviselni jelenlétét, ezért isteni jellemét emberi formába kellett „öltöztetnie”. A másik hasonlóan fontos ok az volt, hogy az emberi természetet érő kísértéseket is meg kellett tapasztalnia, hogy ezeket legyőzve jusson tökéletességre. Ezért született Dávid magvából, így kapcsolódva az emberi nemzetséghez. A párhuzamot az is aláhúzta, hogy Jézus Betlehemben született meg, amely Dávid szülővárosa is volt.Jézus – i. e. 5 végére datálható – születése előtt illetve közvetlenül utána számos ünnepélyes kijelentés hangzott el, és magát a születést is természetfölötti események kísérték. Ezekkel az eseményekkel és azok miértjével foglalkozunk a továbbiakban.
Jézus születését előzetesen mennyből küldött angyal adta a szülők tudtára: külön Józsefnek és külön Máriának, de lényegében azonos tartalommal. Jézus születésének bejelentése – ahogy korábban majdani előfutára, Keresztelő Jánosé is – nemcsak a híradás célját szolgálta, hanem mintegy meghívás volt a szülők számára. Megbízatásukat személyesen, hitből kellett elfogadniuk. Ez fejeződött ki Mária nevezetes válaszában, amit Gábriel angyalnak adott: „Ímhol az Úrnak szolgálója, legyen nékem a te beszéded szerint” (Lk 1,38). Józsefnek meg kellett vívnia saját kételyeivel is, amikor a még menyasszony Mária „viselősnek találtatott a Szentlélektől” (Mt 1,18). Az angyal ugyanis kijelentette neki, hogy Mária várandóssága természetfölötti csoda eredménye, születendő fia a Szentlélektől fogant, csodálatos, emberileg megmagyarázhatatlan módon. A Szentírás tiszteletreméltó, hívő emberekként mutatja be Máriát és Józsefet, ugyanakkor azt is érzékelteti, hogy hozzánk hasonló emberek voltak. Az Írás nem kivételezett helyzete miatt mondja boldognak Máriát, hanem Isten beszéde iránt tanúsított hitéért és engedelmességéért (Lk 1,27–28, vö. Lk 11,27–28).
Az, hogy Jézus szűztől született, nem az emberek figyelmének felkeltésére szánt látványos csoda volt. Isten inkább elrejtette ezt a tényt azzal, hogy Józsefet Mária férjéül rendelte, így ő a gyermek Jézus nevelőszülője lett. Jézus rendkívüli születése szükségszerű volt, mivel Isten fia „öröktől fogva” (Mik 5,2) létező személyiségének kellett egyesülnie az emberi természettel, és ehhez egy földi anya méhében kellett megfogannia. Az angyal mindössze ennyit mondott Máriának: „A Szentlélek száll tereád és a Magasságos ereje árnyékoz meg téged.” (Lk 1,35).
Máté evangéliuma 2,22–23 kiemeli, hogy Jézus különleges születésében messiási prófécia teljesedett be (vö. Ésa 7,14–16). Ez az ígéret ún. kettős prófécia volt, amely egy korabeli helyzetre is vonatkozott, de jövendölés is rejlett benne. Az ígéret szerint Isten maga ad majd jelet, mert ő maga cselekszik valami különös dolgot: földi anyától születik egy olyan gyermek, akinek „a neve Immánuel”, azaz „velünk az Isten” (vagy: „közöttünk az Isten”). A gyermek neve volt a leghangsúlyosabb a jövendölésben, ez hordozta a fő mondanivalót. Ám csak évekkel később, amikor Jézus megkezdte földi szolgálatát, tárult fel igazán e név valódi jelentősége.A Máténak adott kijelentés azt a felszólítást is magában foglalta, hogy a gyermek neve Jézus legyen, indoklásul pedig a következő hangzott el: „mert ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből”. Jézus nevének (héberül: Jehósua, rövidítve: Jésua) eredeti jelentése ugyanis: szabadító. Ez a jövendölés Jézus szolgálatának legfontosabb, végső célját vetítette előre: szolgálata által bemutatja Isten jellemét, a kereszten pedig, a helyettes áldozat elszenvedése által elszenvedi a bűn büntetését, és ezzel utat nyit az embernek egy megújult, bűntelen életre. A szabadítás tehát nem a zsidó nép idegen uralom alóli felszabadítását jelentette, hanem valami sokkal nagyobbat: azt, hogy Jézus az embert mintegy önmagától, saját rossz, elhibázott életétől szabadítja meg – és ez olyan szabadság, amelyet külső eszközökkel lehetetlen lenne elérni, ugyanakkor tartós, állandó belső változást hoz, amely előbb-utóbb a környezetben is pozitív, erjesztő hatást gyakorol.
Ha mindezeket meggondoljuk, még elevenebben tárul fel előttünk, mit élhettek át az egyszerű, de hívő pásztorok a Betlehem környéki mezőn, Jézus születésének éjszakáján (Lk 2,8–17). Júdea és Betlehem lakosai közönyösek voltak, noha az ószövetségi jövendölések tanulmányozása nyomán élénk várakozásnak kellett volna áthatnia őket. Isten angyalai csak a mezei pásztorokkal oszthatták meg saját örömüket, és nekik nyilatkoztathattak ki valamit az ünnepélyes esemény jelentőségéből. Az angyalok tudták, hogy ki született meg, és mi a jelentősége ennek az eseménynek. Hálával dicsérték Istent, kifejezve az emberek iránt megnyilatkozó mennyei kegyelem feletti örömüket.
Egyszerű, idős hívő ember volt Simeon és Anna is, akik mintegy negyven nappal később a templomban, Jézus elsőszülöttként való bemutatásakor tettek bizonyságot róla, hogy a gyermek maga a megígért Messiás. (Történetüket Lukács evangéliuma 2,22–38-ban olvashatjuk.) Különös jelentősége volt az agg Simeon próféciájának: az éppen megszületett gyermek által valósul meg Isten szabadítása, ez a kis csecsemő maga az üdvösség, mert általa teljesül a megváltásra vonatkozó összes ígéret. Ő nem csupán Izrael, hanem valamennyi nép számára Isten világossága lesz. A bűn világa azonban szembeszegül vele, heves küzdelem alakul ki körülötte. Egyértelmű jövendölés volt a gyermek földi sorsáról az a kijelentés is, hogy az, ami történni fog vele – a kereszthalál és az ezt megelőző szenvedés –, éles tőr lesz az együtt érző anyai szívnek. Személye, szolgálata és sorsa különleges meghasonlást idéz elő, de ez a krízis feltámadáshoz és gyógyuláshoz vezet. Simeon tömör kijelentése mindezeket magában foglalta.
Nem sokkal ez után érkezhettek a napkeleti bölcsek, akik feltehetően perzsa-babiloni tudósok voltak. Ezek a papok és csillagászok vagyonos és művelt emberek voltak. Ismert lehetett körükben az egykori mezopotámiai prófétától, Bálámtól származó jövendölés, amely szerint „csillag származik Jákóbból és királyi pálca támad Izraelből” (4Móz 24,17). Az ószövetségi iratok görög nyelven is ismertek és elérhetőek voltak a művelt rétegek számára, hiszen az Ószövetség görög fordítása, a Septuaginta már elterjedt ekkorra.
Valószínűleg főként a bálámi prófécia alapján ismerték fel és követték a Messiás-király születését jelző csillagot. Az evangéliumban azt olvassuk e csillagról, hogy végig vezette a bölcseket, előttük ment Jeruzsálemtől Betlehemig, és „megállt a hely fölött, ahol a gyermek volt” (Mt 2,9). Ez nem lehetett csillagászati jelenség, inkább azt feltételezhetjük, hogy valójában angyalok csapata vezette a bölcseket, ők csak annak fényességét látták, és rendkívüli csillagnak vélték (vö. Mt 2,2). A betlehemi pásztorokkal, valamint Simeonnal és Annával ellentétben ezek az előkelő látogatók a pogány világ és a művelt rétegek képviselői voltak. Érkezésük azt vetítette előre, hogy a Messiás-király születése nem csak Izraelt érinti, hanem reménységet jelent az egész világ számára is – azok számára tehát, akik Izrael népével ellentétben nem birtokolták az isteni kinyilatkoztatásokat és ígéreteket.A bölcsek jövetele felkeltette Jeruzsálem és a királyi udvar érdeklődését is. Jobban mondva fellobbantotta Heródes féltékenységét és gyanakvását. A betlehemi gyermekgyilkosságról nincs más történelmi adatunk a bibliai leíráson kívül, ám Heródes jelleme és cselekedetei ismeretében nagyon is elképzelhető a történet: minden két éven aluli gyermeket megöletett Betlehemben és a környező helységekben.
A bölcsek gazdag ajándéka lehetőséget adott Józsefnek és Máriának arra, hogy a gyermek Jézussal Egyiptomba meneküljenek Heródes gyilkos féltékenysége elől, és ott tartózkodjanak egy ideig. Amikor József – az evangéliumi feljegyzés szerint ugyancsak isteni felszólításra – visszatért Palesztinába, nem mert Betlehembe és Júdea területére menni, mert meghallotta, hogy ott a korábban már említett, ugyancsak kegyetlenségéről hírhedt Arkhelaosz nevű fia uralkodik, inkább a galileai Názáretbe ment. E rossz hírű, erkölcstelenségéről híres városban (lásd Jn 1,47) nőtt fel Jézus, az itt tapasztalt negatív környezeti hatások ellenében alakította ki jellemét úgy, hogy nem volt benne bűn (lásd pl. Jn 14,30; Zsid 4,15; 1Pt 2,22, stb.).
Összefoglalva tehát elmondható, hogy Jézus születése önmagában még nem teljesítette be a Messiásra vonatkozó jövendöléseket, csupán előrevetítette teljesedésüket, ugyanakkor Isten felhasználta ezt az eseményt arra, hogy a szabadítást várókban megerősítse az ígéretek bizonyos voltát. Emellett ráirányította a figyelmet arra, hogy a születendő gyermek Isten maga emberi alakban, aki egyszerre szemlélteti majd Isten jellemét és kapcsolódik eltéphetetlen szállal a megváltandó emberiséghez. Ezt a két tényt foglalja össze tömören a János evangéliuma elején található kijelentés, melyet befejezésül idézünk: “És az Ige testté lett, és lakozott miközöttünk, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal” (Jn 1,14).
