Mit mond a Biblia a világmindenség teremtő Istenéről?

(előző rész: Mit mond a Biblia önmagáról?)

A BIBLIAI TEREMTÉSTÖRTÉNET

A teremtéstörténet méltó nyitánya a Bibliának. A Biblia első fejezete az „így volt” bizonyosságával szól Földünk teremtéséről. A leírás emberi tapasztalatunk számára meg közelíthetetlen, de még gondolkodásunk, sejtésünk is nehezen kapaszkodik fel hozzá.

A Biblia nem az egész világegyetem, hanem egyedül a mi bolygónk teremtését követi nyomon. A sokat vitatott és misztifikált „kezdetben” kifejezés csak a Földre vonatkozik. Más helyein a Biblia sejteti, hogy „egek régtől fogva voltak” (2Péter 3,5), és a földi világ előtt már léteztek más világok is (Jób 38,4–7; Zsidókhoz 1,2 (eredetiben: világokat); Jelenések 12,7–9 stb.). A teremtéssel és az élettel kapcsolatos kérdések kimondva-kimondatlanul ott állnak minden emberi probléma mögött.

Miért teremtett Isten?

Mi célból hozott létre Isten világokat, s bennük a miénket is? Messzemenő következménye van a teremtés szempontjából annak az állításnak, hogy „Isten a szeretet”. Felemelő és egyben vigasztaló is azok számára, akik Istent úgy képzelték el, hogy Ő a maga kényére-kedvére létrehozott teremtményeket, hogy azután tetszése szerint uralkodhasson rajtuk.

Sokan tekintenek úgy az isteni teremtésre, mint Madách Imre Lucifere:

„Aztán mi végre az egész teremtés?
Dicsőségedre írtál költeményt,
Beléhelyezted egy rossz gépezetbe,
És meg nem únod véges végtelen,
Hogy az a nóta mindig úgy megyen.
Méltó-e ilyen aggastyánhoz e
Játék, melyen csak gyermekszív hevülhet?
Hol sárba gyúrt kis szikla mímeli
Urát, de torzalak csak, képe nem...”(Az ember tragédiája, I. szín)

Ezzel szemben a Biblia azt tanítja, hogy Isten azért teremtett, mert meg akarja osztani az örök életet és a vele járó kiváltságokat valamennyi teremtményével.
Ezért és csak ezért szólhat Dávid így emberi lehetőségeinkről: „Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla? És az embernek fia, hogy gondod van reá? Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt! Úrrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél.” (Zsoltárok 8,5–7)

Isten nem teremtett eleve befejezett teremtményeket

Nem abban az értelemben alkotta az Úr „tökéletes”-nek az embert, hogy azután semmi dolga se legyen már önmagával, hanem a tökéletesség alapjával és lehetőségével hívta létre. Azt akarta, hogy amivé válik az ember, abban a saját elhatározása, választása, meggyőződése is benne legyen. Isten értelmesnek, azaz – a Biblia nyelvén – a „saját képére és hasonlatosságára” teremtette az embert (1Mózes 1,26). Ősszüleink „felnőtt” és nem „gyermek” állapotban nyerték életüket. Maga Isten tanította őket gondolkodásra, fogalomalkotásra és megnevezésre, beszédre.

A Szentháromság a teremtésben

A Biblia egésze arról tesz tanúságot, hogy a teremtés munkájában mindhárom isteni személy részt vett. Mózes I. könyve 1. fejezete is sejteti együttes jelenlétüket: „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra” (26. vers).
A teremtésben az Atya volt a tervező, a Lélek mint életadó „lebegett a vizek felett” (1Mózes 1,2), s a közvetlen kivitelező „mint kézműves”, a Fiú volt (Példabeszédek 8,30). 
A Biblia egyik alapvető, de az elmúlt századokban szinte teljesen feledésbe merült tanítása Jézus Krisztus teremtő mivoltát bizonyítja. „Őáltala” létezik a mindenség és a Föld is (Kolossé 1,16; Zsidókhoz 1,2), „minden Őáltala lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (János 1,3). 
Az Atya azért bízta meg Őt a közvetlen megvalósítással, mert Krisztus a teremtmények példaképe, fejlődésük célja. Isten szeretetből és fejlődésre, szabadsággal és értelemmel felruházottan teremtette meg az embert, és elébe állította a Fiút, hogy a saját Teremtője legyen a példaképe. Akinek kezéből kikerült, az lett az ember erkölcsi mintája.

Hogyan történt a teremtés?

Mindezek után talán fokozottabb érdeklődéssel tekintünk a bibliai teremtéstörténet szövegszerű leírására. Nemcsak a teremtés célja a fontos, hanem véghezvitelének módja is. A teremtéstörténet minden rövidsége ellenére, számos törvényszerűséget tár fel.Először is azt, hogy az isteni Háromság a semmiből, puszta szóval teremtett. „És mondta Isten: Legyen... És lőn” – ezek a kijelentések Mózes I. könyve 1. fejezetének a leggyakrabban visszatérő szavai. Isten rendelkezik olyan képességgel, amellyel rajta kívül senki más, s ez talány marad számunkra egészen az újjáteremtésig.
A zsoltáríró így emlékezik meg erről: „Az Úr szavára lettek az egek, és szájának leheletére minden seregük... Mert Ő szólt és meglett, parancsolt és előállott.” (Zsoltárok 33,6. 9)
Hasonlóképpen erősíti meg a mózesi tanítást az evangéliumokban a kapernaumi századosról szóló történet. Ez az ószövetség hitét ismerő római katona ugyanis azért mondotta a szolgáját meggyógyítani induló Jézusnak: „Csak szólj egy szót, és meggyógyul az én szolgám” (Máté 8,8), mert a saját tapasztalatából ismerte, hogy az ő puszta szavára is hogyan engedelmeskednek katonái. Ha az emberi szónak is ilyen ereje van, milyen ereje lehet Isten szavának, aki minden törvényt tökéletesen ismer és alkotó szavára pontosan engedelmeskedik minden elem!
Felbonthatatlan bibliai összefüggés tehát a semmiből és a szóval teremtés. Elutasítása nemcsak a Biblia elején található teremtéstörténet elutasítása lenne, hanem még inkább az evangéliumoké. Jézus földi életében is, a betegek meggyógyításánál, a halottak feltámasztásánál „csak szólt és meglett, parancsolt és előállott...”


Másodszor a rendre és következetességre hadd hivatkozzunk. Mózes I. könyve 1. fejezete az isteni munkavégzés fölülmúlhatatlan dokumentuma. Mindent a maga idejében és helyén megalkotni: ez az igazi, „teremtő” munka. Előbb az elemek elválasztásáról, majd kiformálásáról értesülünk, a szervetlen, a szerves világ fokozatain át egészen az ember megteremtéséig. A harmadik naptól kezdve jelennek meg a növények, az ötödiktől az állatok, a hatodikon „a lakásul alkotott” világ gazdája: az ember.
Nem kevesebb, mint 11-szer hangzik el, hogy Isten „mindent az ő neme szerint” teremtett. Bizonyára nem lehet ez a gyakori ismétlés véletlen az ilyen rövid leírás keretei között. A bibliai teremtéstörténet ezzel szövegszerűen is kizárja az utóbbi két évszázadban elterjedt evolúció eszméjét.

„Világosan tárul itt elénk az emberiség eredete – írja Ellen G. White –, és az ihletett feljegyzés megfogalmazása olyan egyszerű, hogy a tévedés lehetősége kizárt. Isten az embert saját képére teremtette. Nincs ebben semmi misztikum. Semmi alapja nincs annak a feltevésnek, hogy az ember a fejlődés lassú fokozatain át, az állatvilág alacsonyabb létformáiból alakult volna ki. Az ilyen tanítás a Teremtő csodálatos művét az ember földies, korlátolt elképzeléseihez alacsonyítja le. Az emberek olyan eltökélten akarják kizárni Istent a világmindenség fölötti uralkodásból, hogy inkább az embert alacsonyítják le és fosztják meg eredetének méltóságától... Az emberi család nemzetségtáblázata, ahogy ezt a Szentírás megőrizte, eredetünket nem fejlődő sejtekre, puhatestűekre és négylábúakra vezeti vissza, hanem a Teremtő hatalmára. Noha porból alkotta Ádámot, mégis »Isten fia« volt (Lukács 3,38).” (Pátriárkák és próféták, 1898, 44–45. l.)

Harmadszor egy újabb, sokat ismétlődő kifejezésre mutatunk rá. Az egyes napok végeztével mindig az áll a bibliai szövegben:„és lőn este és reggel,... első,... második,... harmadik stb. nap”. Az „este és reggel” hebraizmus, vagyis a héber nyelv egyik sajátos kifejezése, mindig egy 24 órás napot jelent. Az egyik legfőbb botránykő a ma „vallásos” emberének szemében: hogyan is teremthetett Isten – emberi napok leforgása alatt? Nem „antropomorfizálása” ez a Teremtőnek? Szó szerint vehető-e a bibliai történet?

Elgondolkoztunk-e már azon, hogy Isten miért teremtett éppen úgy, ahogyan a Biblia állítja? Hiszen ha Ő valóban létezik és mindenható, egyetlen szempillantás alatt is teremthetett volna! Egyetlen szavára is előállott volna minden! De végbemehetett volna a teremtés évmilliárdok, évmilliók vagy évszázezrek alatt is – ha Istennek ilyen terve lett volna.
Ám ahogy az előbbit, úgy az utóbbit sem tanítja a Biblia, holott mindkettőt érthető nyelven hozhatta volna tudomásunkra. Miért éppen hat napig tartott a Föld teremtése és „nyugodott meg” Isten az utánuk következőn, a hetediken?
A Tízparancsolat IV. parancsolatában olvashatunk erről. Itt mondja meg az, aki a két törvénytáblát Izráel népének adta, hogy a teremtés miért történt ilyen módon. Mert ezzel örök példát, mintát kívánt szolgáltatni az ember számára életideje elrendezéséhez, a helyes életritmus kialakításához. „Hat napon át munkálkodjál és végezd minden dolgodat, de a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja...” – hangzik a parancsolat kezdete (2Mózes 20,9–10). Munka és teljes megpihenés váltsa így egymást az életben!
Így osszuk be időnket, amely alapja életünknek. Békés, kiegyensúlyozott lesz ezáltal az ilyen élet. Képes a megértésre, a fejlődésre, a szeretetben való erőgyűjtésre. Jézus Krisztus, a Teremtő annyira szerette teremtményeit, hogy magával a teremtés módjával és lefolytatásával is közel akarta hozni számukra azt, hogy „Őhozzá hasonlatosak” lehessenek.

A Szentháromság titka

Burkoltan már az Ószövetség is szól az Istenség három személyéről, az ún. Szentháromságról. Az Újszövetség pedig egészen nyilvánvalóan, néven nevezve tesz bizonyságot a három különálló isteni személyről. Jézus nevezetes felhívásában pl. ezt találjuk: „Elmenvén széles e világra, tegyetek tanítvánnyá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.” (Máté 28,19)

Atya, Fiú, Szentlélek – éppen olyan valóságosan különálló személyek, mint ahogyan minden ember egy-egy különálló személyiség, egyéniség. Isten jelleméről így szól a Szentírás: „Isten a szeretet” (1János 4,8). Ahol teljes a szeretet, azaz teljes önzetlenség uralkodik, ott teljes az egység is. A Szentháromság személyei közötti egység ilyen lelki, erkölcsi, szereteten alapuló egység. Gondolatban, érzésben, akaratban ők mindig egyek, bár különálló személyek és különböző munkát végeznek.

A minden emberben meglévő önzés miatt ilyen egységet mi két ember, még a legjobb házastársak között sem tudunk elgondolni. Azért mondja az Írás, hogy egy Istenünk van, mert különben átvinnénk a Szentháromság személyeire a mi önzéstől megrontott fogalmainkat.
A Szentháromság személyei közötti egység önmagában is hirdeti: Isten a szeretet. A három különböző személy egymáshoz való viszonya a szeretet teljességének bemutatása és követendő mintája minden teremtmény számára. Hogy valóban így kell értenünk az Atya, Fiú és Szentlélek egy voltát, az kitűnik Jézus ún. főpapi imájából, amelyben így könyörgött tanítványaiért: „Szenteld meg őket a te igazságoddal..., hogy egyek legyenek, amiképpen mi egy vagyunk.” (János 17,17. 22)

Az egyetlen, teremtő Isten

A Biblia szerint csak egyetlen Isten létezik, és Ő azért Isten, mert minden dolog és élet Teremtője, Fenntartója. Teremtő hatalma és az egész világmindenségben érvényesülő fenntartó munkája és uralma különbözteti meg Őt az ál-istenektől:„Mert ha vannak is úgynevezett istenek, akár az égben, akár a földön, aminthogy van sok isten és sok úr; mindazonáltal nekünk egy Istenünk van, az Atya, akitől van a mindenség, mi is őbenne, és egy Urunk, a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is őáltala.” (1Korinthus 8,5–6)

„Az Úr igaz Isten, élő Isten és örökkévaló király... Ő teremtette a földet az Ő erejével, Ő alkotta a világot az Ő bölcsességével, és Ő terjesztette ki az egeket az Ő értelmével... Az istenek, akik az eget és a földet nem alkották, el fognak veszni e földről és az ég alól!” (Jeremiás 10,10–12)

A természettudomány jelenlegi álláspontja szerint nincs tudományos felelet az eredet kérdésére

„Az anyagról szerzett mégoly kiterjedt ismereteink is olyanok, mint az ismeretlen óceánból kiemelkedő kis szigetek. A tudomány haladása közben új utakat nyit, ez azonban a régiek felszámolásával jár együtt... Világosan szólva nem tudom elhinni, hogy egyedül a véletlen és a szükségszerűség lenne felelős az evolúcióért.” (Alfred Kastler, Nobel-díjas fizikus: Az a különös anyag, Gondolat, Bp., 1980, 5. és 10. l.)

„Ha élő sejt (például baktériumsejt) előállítása a cél, akkor csak azt mondhatjuk, hogy ettől még rendkívül messze vagyunk... Sok biológus véleménye szerint azonban erre soha nem fog sor kerülni. Nem azért, mert elvileg lehetetlen, hanem mert a komplexitás (bonyolultság) bizonyos fokán túl az eredmény véletlenszerű, próbálgatással történő elérésének valószínűsége gyakorlatilag nullára csökken. A legnagyobb teljesítményű elektronikus számítógépek sem tudják áttekinteni a sakkjáték összes lehetőségeit, márpedig hol van a sakk komplexitása az élő sejttől?... Az élet keletkezéséről biztosan csak annyit mondhatunk, hogy egyszer megtörtént.” (Venetianer Pál: Molekuláris biológia, Tegnap, Ma, Holnap, Bp., 1978, 107–108. és 111. l.)

„Az élet tanulmányozása közben a magasabb régiókból egyre alacsonyabbakba szállunk, míg végül útközben az élet eltűnik, és ott állunk üres kézzel. A molekulák és elektronok élettelenek.” (Szent-Györgyi Albert cikke: Internat. Sci. Techn., 1966. június)

Victor F. Weisskopf elméleti fizikus elnöke volt az Amerikai Egyesült Államok Tudományos Akadémiájának. A világegyetem eredete című cikkéből idézzük:
„Úgy tűnik, mintha »valaki« így rendezte volna el, hogy a sűrűség mindenütt egyforma legyen, még olyan helyeken is, amelyeknek nem volt soha lehetőségük arra, hogy egymással kapcsolatba kerüljenek... Vajon az anyag miért részesült előnyben az antianyaggal szemben ilyen csekély mértékben? Olyan ez, mintha »valaki« kezdetben valamivel több anyagot tett volna a fazékba, mint antianyagot... Valóban, a zsidó-keresztény tradíció olyan módon írja le a világ keletkezését, amely meglepően hasonlít a tudományos modellhez. Korábban tudományos szempontból hibásnak tűnt azt mondani, hogy a világosság korábban jött létre, mint a Nap. A jelenlegi tudományos felfogás valóban feltételezi, hogy az univerzum kezdetben különböző sugárzással volt telített, már sokkal azelőtt, hogy a Nap teremtésére sor került...” (Természet Világa, 1985/12. szám, 540–541. l.)

„Az alkotás, a teremtés titkait Isten nem nyilatkoztatta ki az embernek... Teremtői hatalma éppoly felfoghatatlan előttünk, mint öröktől való létezése... Általános az a nézet, hogy Istent is korlátozzák a saját törvényei... Általában a »természet törvényei« fogalmával jelölik meg azokat az eddig észlelt törvényeket, amelyek a látható világot uralják. De hogy tudásunk mennyire korlátozott, hogy milyen áttekinthetetlenül nagy a Teremtő munkaterülete, amelyen törvényeivel összhangban munkálkodhat, az teljességgel felülmúlja halandó emberek értelmi képességeit!... A természet csupán szolgája Teremtőjének. Isten nem szünteti meg törvényeit, sem azokkal ellentétben nem cselekszik, hanem állandóan eszközként használja őket.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 1898, 98–100. l.)

ISTEN SZÜNTELEN MUNKÁLKODÁSA A TEREMTETT VILÁG FENNTARTÁSÁBAN

Sokan úgy képzelik a világ működését, ahogy Madách Imre írja Az ember tragédiájában:

„Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Míg egy kerékfogát újítni kell.”

A Biblia azonban így szól:„Jézus pedig felelt nekik: Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” (János 5,17)
„Ő ád mindeneknek életet, leheletet és mindent... Mert Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk...” (Apostolok cselekedetei 17,25/b. 28/a)
„Ha csak magára volna gondja, lelkét és lehelését magához vonná: Elhervadna együtt minden test, és az ember visszatérne a porba.” (Jób 34,14–15)
„A Föld nem a természetben rejlő eredeti erő által hozza meg évről évre termését, s nem az eredeti erő készteti menetelésre a Nap körül. Bolygónk irányításában szünet nélkül a végtelen hatalom keze működik. Isten szüntelenül gyakorolt hatalma tartja forgásban a Földet. A menny Istene szünet nélkül munkálkodik. Hatalma okozza a növények virágzását, hatalma által rügyezik ki minden levél, virágzik ki minden bimbó... Az emberi test nem gép..., amely ha megindul, folytatja munkáját; a szív dobog, lélegzet lélegzetet követ. Istenben élünk, mozgunk és vagyunk. Minden lélegzet, minden szívverés az örökké jelenlevő Isten hatalmának bizonyítéka...” (Ellen Gould White: Testimonies, VIII. kötet, 260. l.)

Az ember helyes viszonya a teremtő Istenhez

„Nem lehet annál nagyobb rabszolgaság, minthogy az ember Istennel nem törődve nyomorult módon más egyebektől engedi magát leigázni, azaz behódol olyan teremtett dolgoknak, amelyeken uralkodnia kellene, s dacol Istennel, akinek engedelmességgel tartozik. Ó, halandók, értsük meg, hogy csak egy, egyetlen lény van felettünk, a mi teremtő Urunk és majdan bíránk: egyedül neki van hatalma nekünk parancsolni, de nem úgy parancsol, mint rabszolgáknak, hanem gyermekeiként szólít engedelmességre, azt akarván, hogy engedelmeskedve is szabadok és kötetlenek legyünk.” (Johannes Amos Comenius: A világ útvesztője és a szív paradicsoma, Bp., 1990, 179–180. l.)

„Emeljétek föl a magasba szemeiteket és lássátok meg, ki teremtette azokat... Miért mondod: ...Elrejtetett az én utam az Úrtól és ügyemmel nem gondol Istenem?! Hát nem tudod-e és nem hallottade, hogy örökkévaló Isten az Úr, aki teremtette a föld határait? Nem fárad és nem lankad el, végéremehetetlen a bölcsessége! Erőt ad a megfáradottnak és az erőtlen erejét megsokasítja. Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is. De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!” (Ésaiás 40,26–31)

„Nincs egyetlen érző ember sem, aki ha a felhőtlen éjszakai égboltra tekint, meg ne kérdezné önmagától, mi a rendeltetése a csillogó égitesteknek, és mi az, ami a világmindenség rendjét megszabja. Ugyanez a kérdés támad bennünk, ha az emberi testbe helyezett liliputi világmindenséget kémleljük, vagy akár csak azt a titkokat firtató emberi szempárt, mely minduntalan összefüggéseket keres e két világ között. Ha a megértés bármely fokáról szemléljük is a Természet megnyilvánulásainak harmonikus nagyvonalúságát, az emberi érzékelés legnagyszerűbb élményében részesülünk. Aki e nagyság egyetlen parányát is megragadja, máris... célt ért el. És észreveszi, hogy segítséget kapott, amit az élet mindennapjain kamatoztathat... Ha tekintetünket a végtelen nagyra szegezzük, hétköznapi gondjaink semmiséggé törpülnek. Van egyfajta nyugalom és lelki béke, amit csak a felsőbbrendűhöz való kapcsolódás nyújthat.” (Selye János: Életünk és a stressz, Bp., 1973, 303. l.)

„Mily számtalanok a te műveid, Uram! Mindazokat bölcsen alkottad meg, és betelt a föld a te gazdagságoddal. Ez a nagy és széles tenger! Itt vannak benne a megszámlálhatatlan apró állatok nagyokkal együtt... Mindazok tereád néznek, hogy megadjad eledelüket alkalmas időben.” (Zsoltár 104,24–25. 27)

„A bölcsesség hol található, az értelemnek hol van a helye? Halandó a hozzá vivő utat nem ismeri, az élők földjén nem található... Isten tudja annak útját, ő ismeri annak helyét. Mert Ő ellát a föld határaira, Ő lát mindent az ég alatt.” (Jób 28,12–13. 23–24)

Vankó Zsuzsa