Kiáltás a pokolból - függőségek

Kiáltás a pokolból

A huszonhárom éves fiatalember, Dani, alkoholista családban nőtt fel. Mondhatni sorsszerű, hogy az ő élete is összekapcsolódott az alkohollal és a droggal, már egészen fiatalon. Azonban többéves mélyrepülés és zuhanás után utolérte a csoda: szembesülése az állapotával és emberfeletti küzdelme a gyógyulásáért.

Jelenleg hasonló sorsú fiatalokért fáradozik személyes „üzenetádásával”. Gyógyulásának történetéről beszélget vele egykori gimnáziumi tanára.
– Édesapám érintettsége megmérgezte a család légkörét. Már kiskoromtól érzékeltem emiatt otthon a feszültséget. A legjobban akkor romlottak el a dolgok, amikor nyugdíjba vonult, ami komoly törés volt, mert a szabadidejével nem tudott mit kezdeni. Akkor vált rohamossá az ő állapotának a romlása. Állandó feszültségben és bizonytalanságban éltünk. Ha nem volt probléma, akkor is mindenki attól rettegett, hogy mikor lesz a következő, újabb mélyrepülés. Vajon aznap hogyan jön haza? Hazajön-e egyáltalán? Édesanyám idegei teljesen kikészültek. Kialakultak a pontos játszmakörök: egy adott mondat, egy adott cselekedet kiváltotta reakciótól mindenki kiborult.

– Mikor nyúltál először a pohár után, illetve miért?

– Hetedikes koromban voltam először részeg. Ez egy kontroll nélküli szilveszter volt azokkal a testnevelés tagozatos évfolyamtár-saimmal, akik egyébként utáltak és vertek, mert strébernek gondoltak a jó tanulmányi eredményeim miatt. Hogy elnyerjem a szimpátiájukat, igyekeztem megfelelő mennyiségű whisky-kólát elfogyasztani. Úgy tíz-tizenegy körül veszthettem el a fonalat, és úgy négy-öt felé vehettem fel újra. Amellett, hogy iszonyú volt a másnaposság, hihetetlenül felszabadító érzés volt, hogy ezek a nagymenő gyerekek befogadtak, és ettől kezdve suli után velük lógtam. Nemsokára összejöttem egy lánnyal, aki dohányzott, és az ő hatására én is elkezdtem cigarettázni.

– Meg akartál felelni neki is?

– Igen, ez irányított mindenben. Megfelelni mindenféle formában, minden embernek, én persze sehol nem voltam az egészben. Fel sem merült bennem, hogy én mit akarok, nekem mi lenne a jó, csakis az foglalkoztatott, hogy mások mit várnak tőlem. Az önértékelésem vagy önbecsülésem egyetlen formája a külvilágból érkező visszajelzéseken alapult. Közben felvettek egy magas követelményű tehetséggondozó gimná-ziumba. Akkoriban nagyon el voltam telve magammal, milyen okos is vagyok… De hamar rá kellett döbbennem: itt mindenki olyan képességű, mint én, vagy akár jobbak. Érdekes módon itt is megtaláltam azokat az embereket, akikkel folytatni lehetett a „felejtsük el az egészet” életmódot. Hamarosan odáig jutottam, hogy alkoholra volt szükségem ahhoz, hogy felszabadult legyek, hogy önbizalmam legyen, viccesnek és jó fejnek érezzem magam. A legjobb az egészben az volt, hogy eközben sohasem gondoltam arra, hogy otthon mi van.
Az első nyári szünetben elmentem dolgozni a Balaton-partra. Pénzem is volt, és elég nagy szabadságot kaptam, túl az első nagy szerelmet követő szakításon. Volt, hogy nem mentem haza egy hétig sem, mert „valami” fesztiválon voltam. Akkor úgy éreztem, megtaláltam, amit kerestem. Hiszen nincsen szükségem emberekre, akikben egyébként sem lehet megbízni, mert csak kihasználnak, elhagynak. Az alkoholban megbízhatok, igazi segítőtársam. A segítségével pillanatok alatt tudok ismerősöket szerezni.

Örvényben: beindul a drogbiznisz

– A füvet is ekkor kezdtem el szívni, ez meg még jobban bejött. Az alkoholhoz képest a füvezés élménye annak a sokszorosa volt, aztán már együtt ment a kettő. Szinte azonnal beszálltam a terjesztésébe is, mert elég sokba került a cucc.
Később lett egy barátnőm, akinek megígértem, hogy leállok vele. Egy darabig sikerült is, majd egy év után megoldódott a problémánk: őt is rászoktattam, s akkor már együtt szívtunk.
A dolgok szép lassan romlottak el körülöttem. Észre sem vettem, hogy egyre mélyebbre csúszom. Ráadásul a haveroktól azt a visszajelzést kaptam, hogy nincs ezzel semmi probléma, minden nagyon jól van így. Milyen visszatetsző, ahogy a szürke polgárok élnek nap mint nap: mindig ugyanazt csinálják. Mi élveztük, hogy társadalmon kívüliek és felettiek vagyunk, a mi életünk színes és érdekes.
Aztán az utolsó két gimnáziumi évem nagyon gázos volt: akkor a szerhasználat már olyan szintű kényszerré vált, hogy gyakorlatilag semmit nem tudtam csinálni nélküle. Minden program a szerrel kezdődött. Valójában akkor már nagyon-nagyon durván ez irányította az életemet. Mindent ennek rendeltem alá, az órákról is ellógtam, hogy hozzájussak.
Egyre durvább dolgok történtek velem. Például az autóbalesetem. Akkoriban még jogsim sem volt, csak úgy elhoztam a kocsit, gondoltam, apu úgysem veszi észre. Nem nagyon emlékszem, mi történt, csak arra, hogy pördül az autó, fejre álltam. Ma már úgy gondolom, isteni elrendezés volt, hogy be voltam kötve, mert egy karc nélkül megúsztam. Ebből, ugye rendőrségi ügy lett, de az volt a szerencsém, hogy még kiskorú voltam. Megúsztam egy év pártfogói felügyelettel és két év felfüggesztettel.

Sikertelen fogadalmak

– A baleseted nem gondolkodtatott el, hogy valamin változtatnod kellene?

– Akkor gyűlöltem magam, esküdöztem mindenre, hogy ilyen többet nem lesz, meg hogy soha többet nem iszom – de egy hét sem telt el, és minden ugyanúgy ment tovább, mintha mi sem történt volna. Ezt követően rengeteg rossz dolog ért, amelyek haragot, lelkiismeret-furdalást, önsajnálatot, önutálatot ébresztettek bennem.
A szer miatt mindenkinek hazudni kellett. A családi helyzetünk az addiginál is rosszabb lett. Apu folyamatosan kezelés alatt állt, de semmi nem segített rajta. Mindig reménykedtünk: talán most sikerülni fog neki, de amikor hazatért, minden ugyanott folytatódott. A nővérem folyamatosan azt mondta: „Az apánk megszűnt létezni. Vedd úgy, hogy meghalt, mert csak idő kérdése. Fogadd el, hogy rajta nem lehet segíteni. Legfeljebb azzal segíthetünk neki, ha legalább mi nem halunk bele az ő ámokfutásába.”
Az egyik terápia után azonban nagyon nagy változás történt. Vissza-vissza kellett járnunk a kezelőorvosához, ahol velünk, családtagokkal is elbeszélgetett.
Ez a beszélgetés nagyon kellemetlen volt, mert aznap is másnapos voltam. Csak azért mentem el, mert addig sem kellett iskolában lenni. Úgy éreztem, hogy a torkomban van a szívem, mert ez az ember átlát rajtam. Arról beszélt, hogy a hajlam örökölhető, a dohányzásom is annak a jele – mire én összevissza hazudoztam: csak alkalmi dohányos vagyok, amúgy meg nem iszom. Úgy éreztem magam, mint akit elkaptak. Ettől kezdve tudatosult bennem, hogy nagy bajban vagyok, s hogy ebből nem valószínű, hogy ki fogok tudni jönni.

– Nem kezdtél kiskapukat keresni, különféle elméleteket gyártani, hogy ez éppen rád nem vonatkoztatható?

– Természetesen gyártottam magamnak több elméletet is. Például: úgy öt-tíz év múlva nekem is az lesz a sorsom, mint édesapámnak, de addig még élvezem az életet. Megvizsgáltam magamat, s láttam, hogy ugyanazok a tünetek, ugyanazokon veszek össze a barátnőmmel, mint amelyeken apám ötvenévesen a feleségével, harminc év házasság után. S onnantól kezdve el volt rontva az ivászatom, mert soha nem tudtam jó kedvvel
a szert használni, vagy inni úgy, hogy ez ne jutott volna eszembe.
Amikor apu végleg hazajött a kezelésről, nagyon óvatosan próbáltam puhatolózni, miket hallott ott.
Említette, hogy van ez a bizonyos „Nagykönyv” (az Anonim Alkoholisták közösségének alapkönyve), aminek nagyon megörültem, mert így mégsem kell erről beszélgetnünk. Majd elolvasom, és magamtól rájövök a megoldásra. Iszonyatosan mellbe vágtak a felépülők személyes történetei. Olyan volt, mintha én írtam volna.

Próbálkozások – saját erőből

– Különféle öngyógyítási módszerekkel próbálkoztam: italfajtákat váltogattam, csak szívtam, csak ittam stb., de ezek öt-hat napnál nem tartottak tovább. Megfogadtam, hogy nem fogok inni, csak egy pohárral, aztán azon kaptam rajta magam, hogy észrevétlenül berúgtam. Talán majd holnap… Az érettségi utáni nyáron már semmi önkontrollom nem volt. Akkor szembesültem azzal, hogy nekem az a normális, hogy reggeltől estig nem tudok magamról. Félelmetes dolgokat műveltem mindenfelé, mert általában nem voltam tudatomnál.
A „Nagykönyv” alapján tudtam azt, hogy ha elkezdek inni, nem tudom majd abbahagyni, de ezt nem akartam elfogadni. Teljes absztinencia a leszokáshoz? Lehetetlen, hogy ne lenne más megoldás! Míg folyamatosan ezzel küzdöttem és kísérleteztem, a lelkem már belehalt az egészbe. Elsorvadt a lelkiismeret-furdalástól, attól, hogy magamnak már nem tudtam hazudni, és a gondolattól: talán még 1-2 évem van, és meghalok
a szertúladagolástól.

– A legnagyobb mélypontokat általában felemelkedés követi. Nálad is így történt?

– A legnagyobb áttörés az volt, amikor négy-öt napig józan voltam. Apám elhívott egy nyitott AA-gyűlésre, ahol az egyik tag épp a 19. józan évét ünnepelte. Itt találkoztam egy 27 éves sráccal, aki megosztotta velem a történetét. Körülbelül húsz éves koráig nagyon hasonló volt a sorsunk, de ő már 18 évesen, kényszerből megismerkedett az AA-val. Ugyanazok voltak a kifogásai, mint nekem: túl fiatal vagyok, és egyébként sem voltam még detoxikálóban. Ő még visszament inni, s utána hat év alatt minden megtörtént vele. Többször a klinikai halálból kellett visszahozni.
Beláttam, hogy az alkohollal szemben tehetetlen vagyok, és hogy a legrosszabb dolgok mindig részegen történtek velem, azt viszont nem tudtam elfogadni, hogy a fűvel is le kellene állni. Vagy mind a kettőt leteszem, vagy egyiket sem tudom letenni. S akkor megint volt egy vagy két nap józanságom.

Új ember születik

– A találkozást követően még két napot töltöttem el részegen, beszívva. Aztán teljesen megsemmisültem, hiszen az utolsó próbálkozásom – hogy most pedig csak egy pohár bort fogok meginni – az esküdözések, imádkozások ellenére ismét képszakadással végződött.
– Nagy harc volt belátnom, hogy tehetetlen vagyok az alkohollal szemben, és emiatt az életem irányíthatatlanná vált. Ebben a küzdelemben nagyon nagy segítség volt édesapám, aki arra biztatott, próbáljam ki azt, hogy mindig csak 24 órát maradjak józan. Akkoriban már többször imádkoztam Istenhez, hogy mentsen meg, mert így nem tudok már élni. Amikor sikerült így kimondanom, akkor tényleg őszintén tudtam kérni, mert nem volt ott bennem az ellenállás. S akkor megtörtént a csoda, ami azóta is tart: nem kellett innom. A tisztaságom első napja 2009. augusztus 27-e volt, azóta az
AA-ban józanodom.

– Rövid idő múlva felkerültél Budapestre, egyetemre, ahol kollégiumban laktál. Köztudott, hogy az egyetemi kollégiumokban „vége-hossza nincsen” bulik vannak… Hogyan tudtál ebben a környezetben megállni?

– Az első három hétben az emberek többsége részeg volt. De tényleg, nagyon durván. Magam is megdöbbentem: „azt a mindenit, tényleg nem ittam”, s nem is kellett innom. Olyan evidens volt, hogy nekem ott nem lehet inni, és nem is kell. Ezek hihetetlen nagy élmények voltak, de utána elkezdtem Budapesten gyűlésre járni.

– Azt tapasztaltad meg, hogy összetörtél. Ahhoz, hogy újra talpra tudjál állni, egészen más alapokról kellett elindulnod. 

– Igen. A mélypontról elindulni azt jelentette, hogy képes vagyok beismerni az én személyes tehetetlenségemet. Hiába fogadkozom, hogy nem iszom többet, egyszerűen képtelen vagyok rá. Amikor hajlandó voltam elfogadni, hogy van egy Felsőbbrendű Erő, aki segíthet – én most már Istennek hívom –, valósággal megsemmisült az egóm.

– Miért volt olyan nehéz ezt elfogadnod?

– Tele voltam vallási előítéletekkel. A keresztény vallás nevében milliókat lemészároltak a középkorban… Úgy voltam vele, ha van is Isten, akkor velem tuti nem törődik, mert akkor nem hagyná, hogy ez megtörténjen velem. Miért hagyja, hogy ennyi háború dúljon mindenfelé, és hogy milliók éhezzenek? Iszonyatos elutasítás volt bennem a vallással szemben, amíg rá nem jöttem, hogy az nem feltétlenül azonos Istennel. A „Nagykönyv” Mi, kételkedők című fejezetében olvasottak rádöbbentettek: ki vagyok én, hogy megmondjam, nincsen Isten? Lehetséges, hogy több százmillió ember téved? Gúnyolódhatok rajtuk, de nekik mégiscsak van lelki békéjük, valamiféle iránymutatásuk az életükben.
Amikor belegondoltam, hogy hány helyzetben meghalhattam volna, nem volt kérdés számomra, hogy mindig is volt Valaki, aki vigyázott rám. Majd megtörtént a csoda, hogy amióta megszólítottam Őt, nem kell innom – számomra ennél több bizonyíték nem kellett.

Márkus Csaba