A Biblia: Isten szava 3. rész

Előző rész 


3) A Biblia ihletettségéhez való viszonyulás a kezdetektől a jelenig
Szükséges egy rövid, tömör történeti áttekintés ahhoz, hogy a múlt hátterén értékelhessük a jelenlegi helyzetet.

Az ószövetségi korszakban nem volt kétséges, hogy a prófétai írások ténylegesen Isten beszédét, kinyilatkoztatását tartalmazzák. Amikor Dávid átadta fiának, Salamonnak a templomépítésre vonatkozó terveket, amelyek a Mózes II. könyvében foglalt isteni utasításokat követték, emlékeztette őt arra, hogy „mindezek az Úr kezétől" (1Krón. 28,19). Dániel próféta azzal a meggyőződéssel kutatta az idősebb, kortárs próféta, Jeremiás jövendöléseit, és várta az általa kijelentett ígéretek beteljesedését, hogy „az Úr igéje [szólt] Jeremiás próféta [által]" (Dn 9,12). Több prófétai írás, vagy egyes tartalmi egységek is azon belül, ilyen egyértelműen fogalmazott bevezetéssel kezdődnek: „Így szól az Úr", avagy „az Úr igéje" xy próféta által. (Lásd pl.: Hóseás 1,1; Jóel 1,1; Ésa. 44,6)
Különösen jelentőségteljes Jézus viszonyulása az ő korában már meglévő ószövetségi, prófétai iratgyűjteményhez. „Az Isten szájából származó beszédek" kifejezést használta például, és kijelentette, hogy „az Írás fel nem bontható," azaz úgy ahogy van ténylegesen Isten beszéde (Máté 4,4; János 10,35). Szólt arról, hogy emberek azért tévelyegnek, mert „nem ismerik sem az Írásokat, sem Isten hatalmát" (Mk 12,24). Az isteni igazság biztos mércéjeként állította az Írásokat tanítványai és ellenségei elé, ezeknek a tanúságtételére hivatkozott bárminemű kérdés vagy vita estében. „A törvényben, sohasem olvastátok-e"- kérdezte beszélgető partnereitől (Lk. 10,25-26; Máté 21,16 vö: Zsolt. 8,3). Isten Fiának vallotta magát, tanításait pedig isteni kinyilatkoztatásnak, és ezekkel összhangban lévőnek jelentette ki Mózes és a próféták írásait: „Mert ha hinnétek Mózesnek, nékem is hinnétek; mert én rólam írt ő. Ha pedig az ő írásainak nem hisztek, mi módon hisztek az én beszédeimnek?" (Jn. 5,46-47). Egyértelmű, mindenki számára elérhető valóságként szólt „Isten beszédéről", amikor ilyen egyszerű, de pontos meghatározást adott a hiteles egyházról: „Az én anyám és az én atyámfiai ezek, akik az Isten beszédét hallgatják, és megcselekszik" (Lk. 8,21).

Az apostolok, és az apostoli kor keresztényei számára is kézzelfogható valóság, és bizonyosság volt, hogy az Írások Isten beszédét tartalmazzák, sértetlenül, emberi hozzátétel vagy elvétel nélkül. Pál apostol például így írt a thesszalonikai gyülekezetnek: „Hálát adunk Istennek szüntelen, hogy ti befogadván Isten általunk hirdetett beszédét, nem úgy fogadtátok azt, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét - minthogy valósággal az is - amely munkálkodik is tibennetek, akik hisztek" (1Thessz. 2,13). Zsid. 4,7 szerint a Szentlélek szól „Dávid által" a 95. zsoltárban (Zsid 3,7.47). Jelenések könyve kijelentése szerint mind a középkor, mind a végidő mártírjai is „Isten beszédéért" ölettek meg (6,9; 20,4).

Ehhez képest radikális változásról tanúskodik viszont a kereszténységet államvallássá nyilvánító, 380-ban kiadott törvény. Dokumentálja, hogy a Biblia mérték szerepe ekkor már megszűnt. A hagyományok és az egyházi tekintélyek léptek az Írás helyébe: „Gratianaus, Valentinianus és Theodosius császárok ediktuma (rendelete) Konstantinápoly lakosságához. Megparancsoljuk, hogy mindazok a népek, amelyek a mi kegyelmes kormányzatunk uralma alatt állnak, abban a vallásban éljenek, amelyet a hagyomány szerint Szent Péter apostol adott át Róma népének, s amely azóta is töretlenül él napjainkig: az a hitvallás ez, amelyet Damasus pápa és Péter Alexandria püspöke, az apostoli szentségű férfiú is helyesnek tart."

Ezután - a középkor hosszú évszázadain át - szinte elnémíttatik a Biblia. Egyrészt hozzáférhetetlenné válik, másrészt viszont az egyházi tanítás és tekintély helyettesíti. Sem nem létszükséglet és sem nem mérce többé a keresztények számára. Az előreformációs mozgalmak tanításai, missziós buzgalma és egyházkritikája viszont a bibliai iratokból táplálkozott. Az egyház üldözte és irtotta a biblikus tanokat hirdető „eretnekeket".

A 16. századi reformáció mozgalmát azonban már sehogyan sem lehetett elfojtani. Legelső és alapvető hittétele a Biblia Isten beszéde voltának, kizárólagos tekintélyének és mérce szerepének a helyreállítása volt. A reformáció különböző ágazatainak a hitvallásai ebben a tekintetben mind egységesek. A II. Helvét Hitvallás I. fejezetéből idézzük az alábbi sorokat: „Hisszük és valljuk, hogy a szent próféták és apostolok kanonikus írásai mind az Ó-, mind az Újtestamentumban Isten igaz igéje; ezért elég tekintélyük van önmagukban és az nem emberektől származik, mert maga Isten szólt az atyákhoz, prófétákhoz és apostolokhoz, és szól még mindig hozzánk a szent írások által... Ezért hát Isten világosan a lelkünkre kötötte, hogy ahhoz hozzá semmit ne adjunk, se belőle el ne vegyünk (5Móz 4,2; 12,32). Valljuk tehát, hogy ezekből az írásokból kell meríteni az igaz bölcsességet és kegyességet, a gyülekezetnek is a reformációját és kormányzását, az istenes élettel járó kötelességeink tanítását, a tantételek igazolását és elvetését vagy mindenféle tévelygés cáfolatát..."

Még a katolikus egyházon belül támadt, sajátos utóreformációs mozgalom, a janzenizmus (17. sz. Franciaország) is felismerte a Szentírás létfontosságú voltát a keresztények számára. Pasquier Qesnel janzenista tanító tételeit idézzük: „A Szentírás szellemének, lelkiségének és misztériumainak tanulmányozása és megismerése mindenkor és minden rendű és rangú személynek hasznos és szükséges. - 1Kor. 14,5. A Szentírás olvasása mindenkinek való. - Ap. csel. 8,28. Isten igéjének szent homályossága nem ok arra, hogy a világiak felmentsék magukat olvasástól. - Ap. csel. 8,31... Ha kivesszük az Újszövetséget a keresztények kezéből és elzárjuk azt tőlük, megakadályozva, hogy megismerkedjenek vele, akkor ez olyan, hogy Krisztus száját tapasztjuk be (nem engedjük, hogy szóljon hozzájuk). - Máté 5,2. Ha megtiltjuk a keresztényeknek a Szentírás, különösképpen az Evangéliumok olvasását, akkor a világosság fiait tiltjuk el a fény használatától és rákényszerítjük őket, hogy egyfajta kiközösítés áldozatai legyenek. - Lk 11,33."

Azt hihetnénk, hogy napjainkra  - az előző hosszú történelmi küzdelem után - végre elfoglalta már méltó helyét a Biblia a keresztények köztudatában. Hiszen a protestáns egyházak a mai napig is, mintegy alapokmányukként tisztelik a reformátori hitvallásokat, és a modern időkben (közelebbről az 1962-65-ig tartott Vatikáni Zsinaton) még a Katolikus Egyház is meglepő kijelentéseket tett a Szentírásról, korábbi állásfoglalásaihoz képest: „Krisztus hívei előtt szélesre kell tárni a kaput, hogy hozzájussanak a szentíráshoz... A szentírás Isten igéjét tartalmazza, és sugalmazott lévén, valóban az Isten szava, ezért a szentírás tanulmányozása legyen a hittudománynak mintegy a lelke... A klerikusoknak tehát, elsősorban Krisztus papjainak és a többieknek, akik mint diakónusok vagy hitoktatók jogszerűen látják el az ige szolgálatát, szakadatlan buzgó olvasással és gondos tanulmányozással kell csüggeniük a szent iratokon... Ugyanilyen nyomatékosan buzdítja és sürgeti a szent zsinat az összes keresztény híveket, főleg a szerzeteseket, hogy a szentírás gyakori olvasásával tanulják meg »Jézus Krisztusnak fönséges ismeretét« (Fil 3,8). »Mert a szentírás nem ismerése Krisztus nem ismerése«."

A keresztény teológusok és a keresztény hívek többsége ma mégis nagyon érdektelenül - bibliai kifejezéssel élve - bezárt szemű és fülű módon viszonyul a Szentíráshoz. „A Biblia különös csendje" jellemző ma a keresztény egyházak körében - állapítja meg James D. Smart. Miért? Erről szólunk e cikk utolsó szakaszában.

4) A jelenlegi helyzet

Az alábbi kijelentések rövid, tömör választ adnak a feltett miért kérdésre:

„A Szentírás elrejtésével már nem tarthatja uralma alatt Sátán a világot, ezért más eszközhöz folyamodik, hogy célját elérje. A Bibliába vetett hit romba döntése éppúgy a szándékát szolgálja, mint magának a Bibliának a megsemmisítése."

„Más dolog a Bibliát úgy kezelni, mint egy erkölcsi tanítást tartalmazó könyvet, és figyelni rá annyiban, amennyire összeegyeztethető korunk szellemével és a világban elfoglalt helyünkkel, és ismét más dolog a maga valóságában tekinteni, azaz elfogadni az élő Isten Igéjének, amelyben van a mi életünk. Olyan életerő, amely átformálja cselekedeteinket, szavainkat és gondolatainkat. Ha ennél kevesebbre tartjuk Isten Igéjét, akkor a valóságban elvetjük."

Itt van tehát a probléma lényege: formailag senki sem tagadja ugyan ma sem, hogy a Biblia Isten ihletett Igéje, de az állítás tartalma kiüresedett. Így is fogalmazhatunk: Olyan értelmezést nyer ma ez a dogmatikai tétel, ami a tagadásával egyenértékű a valóságban. Sok lelkiismeretes, adventhívő úgy látja, hogy annyi a feladatunk, hogy tanúskodjunk arról, mit mond a Biblia az embereknek. A valóságban azonban azt kell először újonnan megalapozni, hogy egyáltalán mi a Biblia, hogy az ténylegesen Isten szava. Enélkül súlytalan a Szentírásra, mint az igazság forrására és biztos mércéjére való hivatkozás. Sajnos azt kell mondanunk, hogy mindenekelőtt a keresztények körében, főként a képzettebb keresztények között. A Biblia Isten beszéde voltáról való bizonyságtevés tehát az elsődleges feladat ma. Ehhez viszont szükséges megismerni azokat az érveléseket, amelyek aláássák a korábbi, a Biblia önvallomásában gyökerező keresztény meggyőződést.

E bevezető cikk keretében nem vázolhatjuk fel a szóban forgó irányzatok eredetét és eddigi történetét a 18. századtól kezdve, illetve nem elemezhetjük őket részletesen. Arra szorítkozhatunk csupán, hogy bemutatjuk a legjellemzőbb érveléseket.

1) A Biblia úgy tekintendő, mint a keresztény hagyomány egy része, amelytől alapvetően nem különbözik. Legfeljebb azt lehet mondani, hogy a Biblia kiemelkedő jelentőségű a keresztény hagyomány egészén belül, magasabb irodalmi értéket képvisel. Néhány jellemző sor egy protestáns szerző tollából „Nekünk ma egészen másként kell kezelnünk az Írás és a hagyomány közötti feszültség kérdést, mint Luther idejében. El lehet-e különíteni a hagyományt attól a Szentírástól, amelyet olvasunk? Egyáltalán el lehet-e választani a kettőt egymástól? És nem egy hosszú és fontos hagyományozási folyamat eredménye-e maga a Szentírás is?... Írás és hagyomány kérdését ma sokkal differenciáltabban kell végiggondolnunk, mint az a reformáció idején lehetséges volt."

2) A hagyomány és a Szentírás összemosása tendenciájának megfelelően megkérdőjeleződik ma a Bibliában foglalt iratgyűjtemény kizárólagossága, kizárólagosan ihletett volta is. Divat lett protestáns teológiai műhelyekben is kutatni az un. apokrif meg pszeudoepigráf iratokat, és ilyen elnevezésekkel hivatkozni rájuk a tudományos és a népszerűsítő teológiai irodalomban: „deuterokanonikus iratok", „a Bibliából kimaradt könyvek", a „Biblia elveszett iratai"

3) A Bibliának nincs egy eredeti értelme, vagy legalábbis ez kideríthetetlen, mert mindenki beleviszi az értelmezésbe nem csupán a maga szubjektív nézőpontját, de a kulturális meghatározottságát is, avagy valamely keresztény közösség értelmezési hagyományát. Néhány jellegzetes sor az imént idézett protestáns szerzőtől:

„Sohasem maga a Biblia hat rám közvetlenül, hanem mindig magyarázatok, amelyek eljutottak hozzám, olykor félreértelmezések is, és olyan mércék, amelyeket valamikor valakik felállítottak. Ha ez világossá válik számomra, akkor arra is azonnal ráébredek, hogy közvetlen út a Bibliához nem létezik. Amivel én egy történeti alakban, például Jézusban találkozom, azt keresztyének és nem keresztyének, barátok és ellenségek ezerszeres interpretációja építette fel... Amit a történelemből megismerhetek, az csupán egy vékony metszet, amelyet valamilyen tanító állít elém, akinek a könyvét olvasom, vagy amelyet az engem körülvevő környezet általános vélekedése alakított ki. A szellemtörténetet úgy lehet leírni, mint egy lámpafüzért, amely évszázadokon átívelve árasztja fényét, és én, aki előtte állok, mindig ezt a fényt látom, nem magát a mögötte meghúzódó eredeti történetet. És ez érvényes a Bibliára is."

Még egy kifejezéssel kell megismerkednünk: ez a „fundamentalista" jelző, vagy inkább címke, megbélyegzés. Gyorsan, könnyen megkapja ezt a minősítést keresztény körökben mindenki, aki a Bibliát valóban Isten beszédének tekinti.

Siegfried Zimmer írja Árt-e a hitnek a bibliatudomány c. könyvében: „Az egyházak örvendetes módon megtanultak közeledni egymáshoz, és megtanulták minden különbözőségük ellenére tisztelni egymást. A bibliatudományról különbözőképpen vélekedők két említett „tábora" [akik azonosulnak vele, és akik nem, az un. fundamentalisták] azonban továbbra is mereven szemben áll egymással. A köztük lévő szakadékot, úgy látszik, nehezebb áthidalni, mint egynémely felekezeti különbségét... Ez az ellentét nem az információk hiányából vagy félreértésekből ered, amelyeket egykettőre ki lehetne küszöbölni. Mélyen gyökerező meggyőződésekből és szemléletmódokról van szó." A fundamentalista kereszténység fogalmát így határozza meg a szerző: „A fundamentalista teológia fundamentalizmusa abban rejlik, hogy a Biblia tekintélyének mindenfajta relativizálását vitatja... A fundamentalista teológia szerint a Bibliának, akárcsak Istennek, abszolút tekintélye van. Ez a döntő pontja annak a konfliktusnak, amely a keresztyénség említett szakadását kiváltotta."

A fenti megállapítás a kereszténységen belül húzódó szakadékról egybevethető E.G. White 1915-ben leírt prófétikus kijelentésével, mely szerint: az utolsó nagy konfliktus „nem egymással versengő egyházak csatája lesz az elsőbbségért, hanem egyrészt a Biblia vallása, másrészt a mesék és a hagyományok vallása közötti ütközet." Vagyis kétfajta, egymástól alapvetően eltérő kereszténység között alakul ki majd a súlyos ellentét. Az egyik oldalon lesznek  - minden felekezetből -  azok, akik az élő Istent, az élő Megváltót tisztelik, az ő élő Szava alapján, a másik oldalon pedig  - ugyancsak minden felekezetből -  azok, akik egy egyházi tekintélyen és hagyományon alapuló keresztény vallás hívei.