Imahét 2017. jan. – 4. nap

Január 24., kedd
Luther elszakad Rómától 

Milyen súlyos felismerések késztették Luthert arra, hogy végleg elszakadjon Rómától? 

Miben nyilatkozott meg Róma valódi szelleme Luther e döntése következtében? 

Milyen bibliai felismerés késztette Luthert, hogy szembehelyezkedjen kora legnagyobb lelki- szellemi tekintélyével? 

Milyen hitbeli magatartásra, kiállásra ösztönözhet bennünket Luther példája hasonló helyzetekben ma is? 

Rómát egyre jobban felbőszítették Luther támadásai. A reformátor egyes fanatikus ellenfelei, még katolikus egyetemek doktorai is kijelentették, hogy nem bűn megölni a lázadó szerzetest. Egy napon egy idegen köpenye alatt pisztolyt rejtegetve a reformátor mellé lépett, és megkérdezte, hogy miért jár egyedül. „Isten kezében vagyok ‒ felelte Luther. ‒ ő az erősségem és pajzsom. Mit árthat ember nekem?” E szavak hallatára az idegen elsápadt, és elfutott, mintha a menny angyalai elől menekülne. 

Róma eltökélt szándéka volt Luther elpusztítása. Luthert azonban Isten védte. Tantételei mindenütt elterjedtek ‒ „kunyhókban és zárdákban..., a nemesek kastélyaiban, az egyetemeken és a királyi palotákban”. Mindenütt voltak olyan nemesi származású emberek, akik támogatták erőfeszítéseit. 

Ez idő tájt történt, hogy Luther Husz műveinek olvasása közben felfedezte, hogy a hit általi megigazulás nagyszerű igazságát, amelyet ő is vallott és tanított, már a cseh reformátor is képviselte. „Mindnyájan ‒ mondta Luther ‒, Pál, Ágoston és magam is, tudtunkon kívül husziták voltunk! Isten biztosan meg fogja büntetni a világot ‒ folytatta ‒, amiért ezt az igazságot egy évszázaddal ezelőtt hallotta, és elégette!” 

Egyik kérelmében, amelyet a kereszténység reformációja érdekében Németország császárához és nemességéhez intézett, Luther ezt írta a pápáról: „Borzalmas dolog látni, hogy az az ember, aki magát Krisztus helytartójának nevezi, olyan hatalommal hivalkodik, amellyel egy császár sem vetekedhet. Ilyen volt-e a szegény Jézus vagy az egyszerű Péter? A pápa a világ ura ‒ mondják. Krisztus ‒ akinek a helytartójaként kérkedik a pápa ‒ ezt mondta: »Az én országom nem e világból való.« Túlszárnyalhatja-e a helyettes birodalma a feljebbvalójáét?” 

Az egyetemekről ezt írta: „Attól tartok, hogy az egyetemek a pokol széles kapuinak fognak bizonyulni, hacsak nem fáradoznak szorgalmasan azért, hogy a Szentírást magyarázzák, és nem vésik be tanításait a fiatalok szívébe. Senkinek sem tanácsolom, hogy gyermekét olyan helyre vigye, ahol nem a Szentírás a legfőbb úr. Minden olyan intézmény, ahol az emberek nem foglalkoznak szüntelen Isten Igéjével, minden bizonnyal romlott lesz.” 

Ez a felhívás szélsebesen bejárta egész Németországot, és nagy hatással volt a népre. Az egész nemzet felbolydult, és tömegek sereglettek a reformáció zászlaja alá. Luther ellenfelei bosszúvágytól égve unszolták a pápát, hogy lépjen fel határozottan ellene. Megszületett egy rendelet, amely kimondta, hogy Luther tanításait haladék nélkül el kell vetni; ha pedig a reformátor és hívei hatvan napon belül nem adják fel álláspontjukat, az egyház mindnyájukat kiátkozza. 

A reformáció súlyos válságba jutott. Róma századokon át hatalmas uralkodókat rémisztgetett egyházi átokkal; erős birodalmakat gyászba és nyomorba döntött. Akikre ez az ítélet lesújtott, azokra világszerte rémülettel és borzadással tekintettek. Nem érintkezhettek társaikkal, és törvényen kívül helyezték őket. Szabad volt őket üldözni és kiirtani. Luther jól látta a közelgő vihart, de nem ingadozott. 

Bízott abban, hogy Krisztus pártfogolja és megoltalmazza. A mártír hittel és bátran írta: „Hogy mi fog történni, nem tudom, és nem is igyekszem megtudni... Sújtson a csapás bárhova, nem félek. Egyetlen levél sem hull le a fáról Atyánk akarata nélkül. Mennyivel inkább van gondja ránk! Az Igéért meghalni könnyű, mivel maga a testté lett Ige is meghalt. Ha vele halunk meg, élni is fogunk vele; s ha azt az utat járjuk, amelyen ő már áthaladt, akkor ott leszünk, ahol ő van, és mindörökre vele maradunk.” 

Luther így szólt, amikor a pápai bulla eljutott hozzá: „A bullát megvetem és támadom, mint szentségtelent és hamisat... Krisztus az, akit elítélnek benne... Örülök, hogy a legjobb ügyért ér engem ilyen baj. De már felszabadultabb vagyok, mert végre tudom, hogy a pápa az Antikrisztus, és trónja a Sátán trónja.” 

Róma parancsának azonban megvolt a következménye. A börtön, a kínzás és a kard hatásos fegyver volt az engedelmesség kikényszerítésére. A gyengéket és babonásokat megremegtette a pápai rendelet, és ha általános is volt a Luther iránti rokonszenv, sokan drágábbnak tartották az életet annál, mintsem kockáztassák a reformáció ügyéért. Minden azt mutatta, hogy a reformátor munkája nemsokára lezárul. 

Luther azonban most sem félt. Róma átkait szórta rá, a világ pedig figyelte, és meg volt győződve arról, hogy Luther vagy elpusztul, vagy meghódolásra kényszerül. De Luther félelmetes súllyal fordította vissza Rómára a kárhoztatást, és nyilvánosan kimondta, miként döntött: végleg elhagyja az egyházat. Diákok, doktorok, minden rendű és rangú polgárok sokasága jelenlétében Luther elégette a pápai bullát, az egyházi törvényekkel, a pápai rendelkezésekkel és a pápa hatalmát alátámasztó írásokkal együtt. „Könyveim elégetésével ellenségeim az igazság ügyének ártottak egyszerű emberek szívében, és lelküket megrontották. Viszonzásul én is elégettem az ő könyveiket. Komoly küzdelem kezdődött most. Eddig csak játszottam a pápával. Isten nevében kezdtem ezt a munkát, de Isten hatalma által, nélkülem fog befejeződni.” 

Luther így válaszolt ellenségei gyalázkodásaira, akik ügyét gúnyosan gyengének minősítették: „Ki tudja, hogy nem Isten hívott-e el és választott ki, s így nem kellene-e félniük, hogy éppen Istent vetik meg, amikor engem megvetnek? Mózes egyedül volt, amikor Egyiptomból menekült; Illés is egyedül volt Akháb király uralkodása idején. Ésaiás Jeruzsálemben, Ezékiel Babilonban volt egyedül... Isten sohasem választott prófétának főpapot, sem más fontos személyiséget, hanem sok esetben kisembereket és lenézetteket, egyszer még pásztort ‒ Ámóst ‒ is. A szenteknek minden korban életük kockáztatásával kellett megfeddeniük a hatalmasokat, a királyokat, a hercegeket, a papokat és a bölcseket... Nem azt mondom, hogy próféta vagyok, de azt igen, hogy éppen azért kell félniük, mert én egyedül vagyok, ők pedig sokan. Biztos vagyok abban, hogy Isten Igéje velem van, és nem velük.” 

Luther emberfeletti küzdelmet vívott önmagával, amíg elhatározta, hogy végleg elszakad az egyháztól. Ez idő tájt írta: „Napról napra jobban érzem, milyen nehéz megszabadulni azoktól az aggályoktól, amelyeket az ember gyermekkorában magába szívott. Ó, mennyi szenvedésembe került ‒ jóllehet a Szentírás mellettem szólt ‒, míg önmagam előtt igazoltam, hogy a pápával szemben mernem kell egymagam kiállni, és őt Antikrisztusnak nevezni! Mennyit gyötrődtem! Hányszor tettem fel magamnak azokat a metsző kérdéseket, amelyeket oly sokszor hallottam a pápisták ajkáról: »Csak te vagy bölcs? Lehetséges, hogy mindenki más téved? És ha mégis te vagy az, aki téved, és aki oly sok lelket tévedésbe, majd pedig az örök kárhozatba sodor?« Harcoltam magammal is, és Sátán ellen is. De Krisztus csalhatatlan szava erőssé tette szívemet e kétségekkel szemben.” 

A pápa már korábban azzal fenyegette Luthert, hogy egyházi átokkal sújtja, ha nem tagadja meg tanait. Fenyegetését most beváltotta. Egy újabb bulla jelent meg, amely kimondta, hogy Luther végleg különvált a római egyháztól, s a menny átkozottjának bélyegezte őt, és mindazokat, akik tanait elfogadják. A nagy küzdelem most kezdődött el igazán. 

Mindazok, akiket Isten a koruknak különösképpen szóló igazságok hirdetésével bíz meg, támadások célpontjává lesznek. Luther korában is volt jelenvaló igazság, amely ebben az időben különösen fontos volt. Az egyháznak ma is megvan a jelenvaló igazsága. Istennek, aki mindent szándéka szerint cselekszik, tetszett, hogy embereket különböző körülmények közé helyezzen, és koruk sajátosságainak megfelelő feladatokkal bízzon meg. Az igazság nagyobb távlatai tárulkoznak fel előttük, ha értékelik a kapott világosságot. A többségben azonban ma sincs nagyobb vágy az igazság után, mint annak idején a Lutherral ellenkező katolikusokban. Az emberi elméleteknek és hagyományoknak Isten Igéjével szemben ma is éppoly keletje van, mint a korábbi századokban. Ne számítson a jelenvaló igazság hirdetője arra, hogy kedvezőbb fogadtatásban részesül, mint a korábbi reformátorok! A nagy küzdelem, amely Krisztus és Sátán ‒ az igazság és a tévelygés ‒ között folyik, a világtörténelem végéig egyre hevesebb lesz. 

Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé; de mivelhogy nem vagytok e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ. Emlékezzetek meg ama beszédekről, amelyeket én mondtam néktek. Nem nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd; ha az én beszédemet megtartották, a tiéteket is megtartják majd.” (Jn 15,19‒20) Az Úr azonban ezt is világosan kijelentette: „Jaj néktek, mikor minden ember jót mond felőletek; mert éppen így cselekedtek a hamis prófétákkal az ő atyáik.” (Lk 6,26) A világ lelkülete ma sem egyezik meg jobban Krisztus lelkületével, mint régebben, és azokat, akik Isten Igéjét tisztán prédikálják, ma sem fogadják szívesebben, mint annak idején. Az igazság megtámadásának formái változhatnak. Lehet, hogy a gyűlölet kevésbé nyílt, mert ravaszabb, de ugyanazok az ellentétek ma is megvannak, és meg fognak mutatkozni az idők végéig. 

(A Luther elszakad Rómától c. fejezetből.) 

Imádkozzunk hitbeli bátorságért, hogy semmilyen gyűlölet vagy nyílt támadás ne tudjon megingatni bennünket az igazság méltó módon való képviseletében.