Imahét 2017. jan. – 5. nap

Január 25., szerda
A wormsi országgyűlés – Luther nélkül 

Milyen lelkületről tett bizonyságot a római nuncius (Aleander)? Milyen hamis érvekkel próbálta lehengerelni és Luther ellen hangolni a wormsi országgyűlés nagy tekintélyű képviselőit? 

Hogyan fordította vissza Isten a Luther-ellenes hangulatot?  

Egy új császár ‒ V. Károly ‒ lépett Németország trónjára. Róma titkos megbízottai siettek szerencsét kívánni neki, és rávenni, hogy használja fel hatalmát a reformáció ellen. A szász választófejedelem viszont, akinek Károly a koronáért sokat köszönhetett, nyomatékosan kérte az új császárt, hogy ne tegyen lépéseket Luther ellen, ameddig meg nem hallgatja. A császár ezzel nagyon kínos és kellemetlen helyzetbe került. A pápa híveit semmi más nem elégítette volna ki, csak a Luther halálos ítéletét kimondó császári kiáltvány. A választófejedelem viszont határozottan kijelentette, hogy „sem a császári felség, sem más nem tanúsította, hogy Luther írásait valaki is megcáfolta volna”. Ezért dr. Luthernek menlevelet kért, „hogy megjelenhessék tanult, istenfélő és pártatlan bírák törvényszéke előtt”. 

Ekkor mindegyik párt figyelme a német államok gyűlésére irányult, amelyet Károly Wormsba hívott össze nem sokkal hatalomra jutása után. Fontos politikai kérdéseket és érdekeket kellett e nemzeti tanácskozáson mérlegelni. A német fejedelmek most tanácskoztak először ifjú császárukkal. Az egyházi és állami méltóságok az ország minden részéből eljöttek. Öröklött jogaikat féltő, előkelő származású, nagy hatalmú világi főurak, rangjuk és hatalmuk fontosságától megrészegült papi fejedelmek, a társadalom színe java és fegyveres kíséretük, valamint idegen és távoli országok követei mind összegyűltek Wormsban. Ebben a roppant nagy gyülekezetben a legnagyobb érdeklődést a szász reformátor ügye keltette. 

Károly előzőleg megbízta a választófejedelmet azzal, hogy hozza magával Luthert az országgyűlésre. Biztosította Luther védelméről, és megígérte, hogy szabadon tárgyalhat az illetékes személyekkel a vitás kérdésekről. Luther vágyott arra, hogy megjelenhessen a császár előtt. Egészsége ebben az időben igen megromlott, mégis így írt a választófejedelemnek: „Ha egészségesen nem tudok Wormsba menni, betegen vitetem magam oda. Mert ha a császár hív engem, semmi kétségem sincs afelől, hogy ez magának Istennek a hívása. Ha erőszakot is kívánnak alkalmazni ellenem, ami nagyon valószínű (mert bizonyára nem azért rendelnek maguk elé, hogy oktassam őket), én az ügyet Isten kezébe helyezem. Aki megőrizte a három ifjút a tüzes kemencében, ma is él és uralkodik. Ha ő nem ment meg engem, életemnek nincs nagy jelentősége. Csak azt akadályozzuk meg, hogy az evangélium a gonoszok gúnyolódásának tárgyává váljon. Hullassuk vérünket érte, nehogy ők győzedelmeskedhessenek! Nem az én feladatom eldönteni, hogy életem vagy halálom járul-e hozzá legjobban mások üdvösségéhez... Mindent elvárhatnak tőlem..., csak azt nem, hogy megfutamodom vagy megtagadom tanaimat. Elmenekülni nem tudok, még kevésbé meghátrálni.” 

Nagy volt az izgalom, amikor Wormsban elterjedt a hír, hogy Luther meg fog jelenni az országgyűlésen. A pápai nuncius, Aleander, akire az ügy különösképpen tartozott, megrémült és felbőszült. Látta, hogy a pápa ügyére nézve ez katasztrofális lesz. Vizsgálatot indítani olyan ügyben, amelyben a pápa már kárhoztató ítéletet mondott, annyit jelent, mint semmibe venni a pápa tekintélyét. Félt attól, hogy ennek az embernek meggyőző és nyomós érvei sok fejedelmet elhódítanak a pápától. Ezért a legnyomatékosabban tiltakozott Károlynál Luther wormsi megjelenése ellen. Ez idő tájt jelent meg a Luther kiátkozását bejelentő bulla. Ez a tény, és a nuncius ellenvetései meghátrálásra késztették a császárt. Írt a választófejedelemnek, hogy ha Luther nem vonja vissza tanait, nem hagyhatja el Wittenberget. 

Aleander, akinek nem volt elég ez a győzelem, minden hatalmát és ravaszságát latba vetve igyekezett Luthert elítéltetni. Jobb ügyhöz méltó szívóssággal próbálta a dolgot a fejedelmeknek, a főpapoknak és a gyűlés többi résztvevőjének a figyelmébe ajánlani, „zendüléssel, lázadással, istentelenséggel és istenkáromlással” vádolva a reformátort. De a nuncius hevessége és indulatossága nagyon is világossá tette, milyen lelkület húzódik ténykedése mögött. „Sokkal inkább a gyűlölet és a bosszú fűti, mint a buzgóság és kegyesség” ‒ volt az általános észrevétel. Az országgyűlés résztvevőinek többsége soha olyan jóindulatot nem tanúsított Luther iránt, mint ekkor. 

Aleander kettőzött hévvel hangsúlyozta a császár előtt a pápai rendelet végrehajtásának kötelező voltát. Németország törvényei szerint azonban a fejedelmek beleegyezése nélkül ezt nem lehetett érvényesíteni. Károly végül a nuncius erőszakoskodásának engedve azt mondta, hogy tárja ügyét az országgyűlés elé. „Nagy nap volt ez a nuncius számára. Nagy volt a gyűlés, de az ügy még nagyobb. Aleander Róma ügyét képviselte. Róma az egész egyház anyja és úrnője.” Aleander meg akarta védeni Péter trónjának méltóságát a keresztény világ összegyűlt kiválóságai előtt. „Ékesen szóló ember volt, és e képességével a helyzet magaslatára emelkedett. A Gondviselés rendelte úgy, hogy Rómát ‒ elítélése előtt ‒ a legtehetségesebb szónok képviselje és védje a legfenségesebb törvényszék előtt.” A reformátor tisztelői némi nyugtalansággal figyelték, milyen hatása lesz Aleander beszédének. A szász választófejedelem nem volt jelen, de utasítására tanácsosai közül néhányan jegyezték a nuncius beszédét. 

Aleander összeszedte minden tudását és szónoki képességét, hogy az igazságot megdöntse. Egyik vádat a másik után hozta fel Luther ellen, mint az egyház és állam, az élők és holtak, a papság és egyháztagok, a zsinatok és a kereszténység ellensége ellen. „Luther tévedései” kellő indokot képeznek „százezer eretnek” elégetéséhez is ‒ mondta. 

Befejezésül így akarta megvetését kifejezni a reformált hit hívei ellen: „Kik ezek a lutheránusok? Egy csapat pökhendi tanító, romlott pap, léha szerzetes, tudatlan ügyvéd, lecsúszott nemes, valamint az általuk becsapott és megrontott köznép. Mennyire túlszárnyalják őket a katolikusok számban, képességben és hatalomban! Ennek a jeles gyűlésnek az egyhangú döntése felvilágosítja majd az együgyűt, inti a meggondolatlant, szilárddá teszi az ingadozót és erőssé a gyengét.” 

Minden korban ilyen fegyverekkel támadták az igazság képviselőit. Ezeket az érveket napjainkban is felhozzák azok ellen, akik a meghonosodott tévedésekkel szemben Isten Igéjének világos és egyenes tanításait hirdetni merik. „Kik ezek az új tanokat hirdető prédikátorok? ‒ kiáltanak a népszerű vallásra vágyók. Tanulatlanok, kevesek és szegényebb osztálybeliek. Mégis azt állítják, hogy náluk van az igazság, és ők Isten választott népe. Tudatlanok és megtévesztettek. Mennyivel felülmúlja őket számban és befolyásban a mi egyházunk! Milyen sok kiváló és tanult ember van közöttünk! Mennyivel erősebbek vagyunk!” Ezek az érvek nagy hatással vannak a világra, de most sem perdöntőbbek, mint amilyenek a reformátor korában voltak. 

A reformáció nem ért véget Lutherrel, ahogyan azt sokan gondolják. A reformáció e világ történelmének végéig tart. Luther nagy feladatot kapott. Másokra is tükröznie kellett azt a világosságot, amelyet Isten reá sugárzott. De Luther nem kapta meg a világnak szánt teljes világosságot. Luther korától kezdve napjainkig állandóan új fény sugárzik a Szentírásra, új és új igazságok tárulnak fel. 

A nuncius beszéde nagy hatással volt az országgyűlésre. Luther nem volt jelen, hogy Isten szavának világos és megdönthetetlen igazságaival legyőzze a pápaság védelmezőjét. Senki sem próbálta a reformátort megvédeni. Olyan hangulat lett úrrá, hogy Luthernak és tanainak elítélésén kívül az eretnekség gyökerét is kiirtották volna, ha ez egyáltalán lehetséges. Rómának ez volt a legkedvezőbb alkalma, hogy ügyét megvédje. A nuncius mindent elmondott, amit csak lehetett, hogy magát igazolja. A látszólagos győzelem azonban a vereség előjele volt. Ettől kezdve az igazság és tévelygés közti különbség jobban kitűnt, mivel a harc nyíltan folyt tovább. Róma nem volt többé olyan magabiztos, mint azelőtt. Az országgyűlés tagjainak többsége tétovázás nélkül kiszolgáltatta volna Luthert Róma bosszújának, de sokan közülük látták és rosszallották az egyház romlottságát, s szerették volna, ha valaki megállítja azokat a visszaéléseket, amelyeket a német nép a papság romlottsága és kapzsisága miatt elszenvedett. A nuncius a legkedvezőbb megvilágításban mutatta be a pápa uralmát. Az országgyűlés egyik tagját azonban az Úr arra indította, hogy igazi képet fessen a pápai zsarnokság kihatásairól. A szászországi György herceg nemes határozottsággal állt fel a fejedelmek gyülekezetében, és félelmetes pontossággal részletezte a pápaság megtévesztéseit, és azok ijesztő következményeit. Zárszavában ezt mondta: 

„Íme Róma néhány visszaélése, amely ellene kiált. Nincs bennük már semmi szégyenérzet, és egyetlen céljuk a... pénz, pénz, pénz... A hitszónokok, akiknek az igazságot kellene tanítaniuk, mást sem mondanak, mint hazugságot, és nemcsak eltűrik, de meg is jutalmazzák őket, mivel minél nagyobbat hazudnak, annál több a nyereségük. Ez az a szennyes forrás, amelyből fertőzött víz folyik. A kicsapongás kezet nyújt a kapzsiságnak... Ó jaj, a papság okozta botránkozás az, ami oly sok szegény lelket taszít örök kárhozatba. Általános reformra van szükség.” Luther sem tudta volna ügyesebben és erőteljesebben leleplezni a pápai visszaéléseket. Az a tény pedig, hogy a szónok a reformátor esküdt ellensége volt, még nagyobb súlyt adott szavainak. 

Ha a jelenlevők szeme megnyílt volna, Isten angyalait láthatták volna maguk között, amint fénysugarakat hintenek a tévelygés sötétségébe, és nyitogatják az emberek értelmét és szívét, hogy képesek legyenek befogadni az igazságot. Az igazság és bölcsesség Istenének hatalma még a reformáció ellenfeleit is befolyásolta. Isten így készítette el a nagy munka útját. Luther Márton nem volt jelen, de nagyobb volt Luthernél az, akinek hangját hallotta az a gyülekezet. 

Az országgyűlés azonnal létrehozott egy bizottságot a német népre súlyosan nehezedő pápai visszaélések számbavételére. A listát, amely százegy tételt foglalt magában, megmutatták a császárnak, azzal a kéréssel, hogy azonnal intézkedjék a visszaélések felszámolásáról. „Mennyi keresztény lélek vész el! ‒ mondták a kérelmezők. ‒ Micsoda pusztítás, micsoda zsarolás a botrányok miatt, amelyek a kereszténység lelki vezetőjét veszik körül! Kötelességünk, hogy megakadályozzuk népünk romlását és gyalázatát. Ezért a legalázatosabban, de a legsürgetőbben esedezünk hozzád, rendelj el általános reformációt, és vállald végrehajtását!” 

A tanácskozó testület most az követelte, hogy a reformátor jelenjék meg előttük. Aleander kérlelése, tiltakozása és fenyegetése ellenére a császár végül engedett a követelésnek, és Luthert az országgyűlés elé idézte. Az idézéssel együtt a futár, akinek Luthert Wormsba kellett kísérnie, egy menlevelet is vitt Wittenbergbe, amely kezeskedett Luther biztonságos visszatéréséről. 

(A Luther az országgyűlés előtt c. fejezetből.) 

Imádkozzunk azért, hogy Isten általunk még nem ismert befolyásos embereket felhasználhasson az igazság ügyében.