„A békességes tűrésnek és a vígasztalásnak Istene pedig adja meg néktek, hogy ugyanazon indulat legyen bennetek egymás iránt Krisztus Jézus szerint. Hogy egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek az Istent, a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyját. Azért fogadjátok be egymást, miképpen Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére.”
(Rm. 15:5–7)
„A legkisebb szükség sincs köztünk, testvéreim, a széthúzásra és a nézeteltérésre. Nem lenne szabad ilyesminek előfordulnia keresztények között. Amikor csak szóltok, egység és a szeretet sugározzon szavaitokból. Testvérek vagyunk – hogyan lehetne hát bármi kételyünk afelől, hogy miként viseltessünk egymás iránt? Mégis miért borzolódnak föl oly könnyen az érzelmeink? Miért táplálunk gyanakvást egymás iránt? A bűn egyik borzalmas következménye, hogy elválasztja a közeli barátokat, viszályt támaszt testvér és testvér, felebarát és felebarát között. Akik azelőtt édes közösségnek és szeretetnek örvendeztek, most hideggé és közömbössé válnak egymás iránt, csak azért, mert nem értenek egyet mindenben...
Ne ismerjük el talán testvéreim, hogy Isten kegyelme más munkásokat is támasztott rajtunk kívül, hogy tervezzenek, gondolkodjanak és tapasztalatot nyerjenek? Félvállról vegyük talán őket, azért mert saját lelkiismeretük szerint esetleg nem értenek egyet velünk a Szentírás néhány pontjának magyarázatában? Mi talán csalhatatlanok vagyunk? A keresztényeknek nem volna szabad féltékenykedést és gonosz gyanakvást melengetniük magukban, hiszen ez az ördög lelkülete...
Isten nem bízta rá senki ember fiára mások megítélését, hiszen az ember ítélete elfogult, részrehajló, jellemvonásai következtében. Azt sem bízta az Úr senkire, hogy más lelkiismeretét megkösse. Az ember – hacsak testestől-lelkestől és gondolkodásmódjával együtt igazán meg nem szentelődött – abban a veszélyben forog, hogy szeretet nélküli, rideg lelkületet tanúsít azok iránt, akik nem értenek egyet mindenben az ő elgondolásaival. Istenben nincs ilyen szűkkeblűség.”
(1888. Materials, 87–88, 94. l.)
