(Luk. 17,3–4)
„Nagyon sokszor ingerli a sértettet az ellene újból és újból vétkező ismételt bűnvallomása. Úgy gondolja, hogy már éppen elégszer megbocsátott. A Megváltó azonban világosan szólt arról, hogy miként kell bánni a vétkezőkkel: ...Ha a testvéred vétkezik, bocsáss meg neki! Amikor meg akarja vallani neked bűnét, ne mondd, hogy nem hiszel az alázatosságában, sem bűnvallomása őszinteségében! Mi jogon ítélkezel fölötte, mintha olvasnál a szívében?... Mindnyájan Isten ingyen kegyelmének köszönhetünk mindent... A Megváltó kegyelemből váltott meg és teremtett újjá bennünket. Kegyelemből tett örököstársaivá. Ezt a kegyelmet kell tanúsítanunk nekünk is mások iránt.
Ne engedjük, hogy a tévelygők elcsüggedjenek! Ne tűrjünk meg magunkban farizeusi szigort... Ne adjunk helyet a keserű gúnynak szívünkben. Beszédünkben még csak nyoma se legyen a megvetésnek. Egyetlen szavunkkal, vagy részvétlen, gyanakvó és bizalmatlan viselkedésünkkel pusztulásba sodorhatunk valakit...
Semmi sem igazolja az engesztelhetetlen lelkületet... Az az irgalom és az a szerető gondoskodás, amely Krisztus életében megmutatkozott, látható lesz mindazokban, akik részesültek az Ő kegyelmében. »Akiben pedig nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé.« (Róma 8,9)
Az ilyen ember számára Isten idegen, alkalmatlan arra, hogy együtt legyen vele az örökkévalóságban. Lehetséges, hogy Isten valamikor megbocsátott neki, irgalmatlansága azonban azt bizonyítja, hogy elfordult az Ő megbocsátó szeretetétől. Eltávolodott tőle, és ugyanolyan állapotba került, mint amilyenben volt, még Isten megbocsátását megelőzően. Megtagadta bűnbánatát, és úgy terhelik a bűnei, mintha sohasem bánta volna meg őket."
(Krisztus példázatai, A megbocsátás mértéke c. fejezetből)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése