Robert Burns: A zsellér szombatestéje

Robert Burns: 

A zsellér szombatestéje

Gőg, meg ne vesd hasznos munkájukat,

otthonukat és sorsuknak homályát.

Pompa, gúnyos mosoly nélkül fogadd

a szegények egyszerű krónikáját.

Gray

Barátom, kit szeretve tisztelek,

nem pénzért cseng föl hódoló dalom!
Lenézek minden önző érdeket;

baráti bókod vonzóbb jutalom.

Egyszerű skót versekbe foglalom

a szegénység elrejtett tájait;

ott is van érzés, jámbor buzgalom.

Tudom, ha Aiken kunyhóban lakik,

boldogabb, bár hírét-nevét nem ismerik.

November metsző, vad szele huhog;

a kurta téli nap végére jár;

hazatérnek a sáros állatok;

a sötét varjúraj fészkére száll.

Megáll a fáradt zsellér; a sivár

robotban töltött hét ma véget ér;

szerszámait is összeszedte már,

holnapra békés pihenőt remél,

és a lápföldön át fáradtan hazatér.

A vén fa védő ágai alatt

meglátja végre a szerény lakot;

az apróság mind elébe szalad,

és apjának örvend, lármáz, csacsog.

A kis tűzhely nyájasan mosolyog,

csínja dicséri gondos asszonyát,

kinek ölében csecsemő gagyog.

Így feledteti a derűs család

a fáradt férfival minden gondját, baját.

Jönnek a nagy fiúk; ott dolgozik

mindegyik egy-egy szomszéd birtokon;

ez szánt, az pásztor, amaz valamit

a városban intézett e napon.

Jön Jenny, a viruló hajadon,

szemében ég a szerelem tüze.

Új ruháját mutatja be vajon?

Vagy pár-fillérnyi bérét teszi le,

hogy kedves szüleit támogassa vele?

Testvér testvérnek őszintén örül;

kérdik egymástól: „Hogy megy a sorod?”

Szállnak az órák észrevétlenül.

Elmondják, hogy mi újság itt meg ott.

Elfogult szüleik félig vakok,

remény szűkíti látókörüket.

Anyjuk kezében olló s tű forog,

újjá varázsol ócska göncöket.

Az apa olykor egy intelmet közbevet:

hogy gazdáiké a parancs joga,

és kötelesek szót fogadni ők;

égjen kezükben a munka; soha,

titkon se vesztegessék az időt.

„És, ó, rójátok le az Úr előtt

a hódolat adóját napra nap!

Kísértés nem vesz rajtatok erőt,

ha bölcs tanácsot szent hatalma ad:

Mind megtalálja őt, ki jó úton halad!”

De hallga! Kívül ki kopog vajon?

Nem lepi meg a halk zaj a leányt.

Mint mondja, egy legény az ugaron

hozzá szegődött kísérő gyanánt.

Az anyja látja, hogy felcsap a láng

szemében, s arcán mély pír terjed el;

aggódva a legény neve iránt

faggatja; Jenny félénken felel:

Jó fiú,  nem duhaj-garázda siheder.

Jenny szép nyájas szóval hívja be;

az anya nézi, jóképű legény,

tetszik neki, s nagy a lány öröme;

a beszéd tárgya eke, ló, tehén.

Boldogság árad a fiú szivén,

de csak ötöl-hatol, feszeng sután.

Az anya pajzánul les rá: szegény,

mért nem tud úrrá lenni zavarán?

Lám, hódít lánya is, akár a többi lány!

Boldog szerelem! Mindenek felett

álló gyönyör! Legszentebb vonzalom!

Bejártam én e földi téreket,

s tapasztalt fővel csak azt mondhatom:

„Olyankor hull az égből siralom-

völgyünkbe néhány csepp mennyei kéj,

ha a szerelmes ifjú s hajadon

egymás karjában suttog, s tejfehér

kökénybokrok szagát viszi az éji szél.”

Akadna ember, aljas, szívtelen,

ki a bűn fertőjébe szállt alá,

s a gyanútlan lányt színlelt szerelem

lépvesszejével elcsábítaná?

Hitvány esküszegő! Átok reá!

Hát nincs erény, se jellem? Vad szivét

a szánalom meg sem indítaná?

A jó szülők fájdalma semmiség?

S kikacagná-e a megrontott szűz dühét?

De már fel is tálalták a szerény

skót zabkását, amelyet ízesen

megöntözték friss tejjel; a tehén

az udvaron kérődzik csendesen.

A háziasszony, ünnepélyesen,

érett sajttal kínálja a fiút;

az kóstolja, nem rest dicsérni sem;

mikor a tavalyi len kivirult,

azóta áll e sajt, melyet az anya gyúrt.

S hogy véget ér a vidám vacsora,

körülülik a kis tűzhely tüzét.

Méltósággal nyitja fel az apa

a nagy bibliát, ősi örökét;

áhítattal veszi le fövegét, 

ezüst fény csillog ritkás, ősz haján;

Sionnak egyik kedvelt énekét

választja bölcs fontolgatás után.

„Dicsérjük az Urat!” – csendül fel ajakán.

Daluk szerény, hangjuk se mesteri,

de szándékuk nemes, szívből jövő.

Zengnek a Dundee vad ütemei,

a bús Mártírok s az előkelő

Elgin, mely fölcsap, mint eget verő

láng, s szentnek érzi valamennyi skót.

Olasz dalokban nincsen ily erő,

igényesebb füleknek nem valók,

és nem dicsőítik méltón az Alkotót.

Az apa olvassa a szent Igét:

mint lett Isten barátja Ábrahám,

avagy Mózesnek harci esküjét,

ki győzött Amalek pogány faján,

majd a királyi költőt, kit korán

földre sújtott a bosszúálló Ég;

megdöbbennek Jób keserű jaján,

csodálják Ézsajás szeráf-tüzét

s minden szent látnokot, kit lanton vert zenét.

Később jön a keresztény biblia:

mint vérzett bűneinkért Ő, aki

a mennyben Isten egyszülött Fia,

s nem volt hová fejét lehajtani;

hogyan követték tanítványai,

tanát hirdetve minden nyelveket,

s egy, kit bezártak Patmosz partjai,

a napban angyalt látott, míg a menny

Babilon végzetét dörögte vészesen.

Majd térdre hullva az Örök Király

kegyét kéri a jámbor férj s szülő;

reménye „győztesen ujjongva száll”,

mert mindennél szebb a közös jövő;

ott, hol nincs könny, nem sóhajt szenvedő,

fürösztik őket égi sugarak.

Be szép is lesz, ha ily előkelő

társaságban dicsérik az Urat,

míg az örök idő nagy körpályán halad.

Ó, a templomi ceremóniák 

légköre ehhez képest mily rideg;

hivalkodva mutatja a világ

minden díszét, kivéve a szivet!

Dagályos dal zeng, tömjénfüst libeg,

hiún pompázik a papi talár,

míg a rozzant viskó boldog sziget,

hol egyszerű lelkek fohásza száll,

s az Élet Könyvében nevük fölírva már.

A fiatalok búcsút mondanak;

ki-ki elindul arra, hol lakik.

Most az öreg pár egyedül marad,

s hő imában Hozzá folyamodik,

ki táplálja az ég madarait,

és aki a mezők liliomát

felruházza, hogy földi útjaik

felett őrködjék, és hogy a saját

s gyermekeik szivét malasztja hassa át.

Vén Skóciánk nagysága ebben áll;

neve máshol tisztelt, számunkra szent.

Címet és rangot adhat a király,

ám „derék embert csak Isten teremt”.

A kis kunyhó kedvesebb odafent

a mennyben, mint egész palotasor;

a túlzó pompa csak terhet jelent,

alatta gyakran bűzlik a nyomor,

s a bűnt tenyészti, mint kifinomult pokol!

Ó, Skócia! Édes szülőhazám!

Fiaidat a munka edzi meg.

Értük száll ég felé forró imám,

hogy baj nélkül s békében éljenek.

Ne ismerjék ez egyszerű szivek

a fényűzés gonosz fertőzetét!

Így, hulljanak bár koronás fejek,

erényben nő fel azalatt a nép,

s tűzfalként védi meg szeretett szigetét.

Ó, Istenünk! Szent lángod lobodott

egykor Wallace bátor szivében; ő

merte megfékezni a zsarnokot,

vagy meghalni, ami éppoly dicső.

Honfiak Istene, te ihlető,

jutalmazó, hatalmas jó barát,

ne hagyd el Skóciát, és szerető

kézzel erősítsd díszes táborát,

a hősök s dalnokok mind fényesebb sorát!

(Kálnoky László fordítása)

Mint minden nagy életképét és balladáját, Arany János a Családi kör anyagát is irodalmi forrásból merítette. Nem tagadhatjuk persze a személyes emlékeket sem, de irodalmi indíttatás nélkül sohasem jött volna létre a Családi kör. A neves 18. századi skót költő, Robert Burns áll e széltében-hosszában ismert és agyondicsért Arany-vers mögött. - R.J.